Van-e értékesebb a pillanatnál...

Mit jelent megélni a pillanatot – és mit elmenni mellette? Hányféle szépség, mennyi apró csoda veszhet kárba, amit az „itt és most” rejt? Erről szól, amit most leírok – ahogy a minap történt velem a Margitszigeten.

Hetek óta vágytam rá, hogy kiszakítsak magamnak néhány gondtalan percet. Üldögélni a Margitszigeten, a Japán kertben, csak úgy… elmerülni a girbegurba ösvények, a pici tó és a tó közepén nyíló tavirózsák csodájában.

Megélni a végtelenig táguló pillanat semmihez nem fogható varázsát.

A „pillanat varázsa”. Legalább százszor mondtam ki ezt a két szót az elmúlt hetekben: előadásokon, online csoportban, személyes beszélgetések során. „Tudod” – magyarázom ilyenkor szárnyaló odaadással, mert engem magam is lenyűgöz az emberi gondolkodás rejtelme – „az elme egyszerre csak egy dologra tud fókuszálni”.Valóban így van: csak egy dologra tudunk igazán odafigyelni. Ha valamivel megtöltöd a fejed, az kiszorítja azt, ami addig ott volt. Ez a kulcs ahhoz is, hogy úrrá legyünk a szorongásainkon – legalábbis az egyikhez.Ráadásul valóban könnyen használható, még ha elsőre nem is így tűnik. A másik, nagyon egyszerű kulcs épp egy korábbi bejegyzésem témája. A „díszdobozba csomagolt józan ész” kapcsán írtam arról, mennyire fontos, hogy az alapvető biológiai szükségleteinkre odafigyeljünk.

Egyél, igyál, mozogj, aludj eleget – a szorongás sokkal könnyebben harap beléd, ha éhes, fáradt vagy kimerült vagy.

De vissza a mai témánkhoz: ha egy dolog teljesen betölti az elméd, ha valami olyan mélyen megragad, hogy az élmény magával sodor, ha akarsz, sem tudsz másra gondolni. Nem marad hely a félelmeidet vetítő képsorokra, és nem tudsz a rémképeidet tápláló gondolatokkal foglalkozni sem. Egyszerűen kiszorulnak a fejedből.Márpedig ha nincs katasztrófamozi, ha nincs, ami táplálja – a szorongásnak lőttek. És ez igaz akkor is, ha olyan kemény helyzetről van szó, mint a daganatos betegséghez tartozó félelem.

Lehetetlennek tűnik?

Ha szándékosan akarod elterelni a figyelmed, akkor az. De bizonyára veled is megtörtént már, hogy valami „beszippantott”, csak úgy, magától. Ilyenkor az a néhány pillanat olyan mélyen és teljesen kitölt, hogy a betegséghez tartozó rémségek egyszerűen kiszorulnak a fejedből.

Ráadásul van még itt más is.

Amikor a szorongató gondolataid – meg a hozzá tartozó, akaratlan katasztrófamozi – kiszorulnak, nem csupán az elméd csillapodik le. Olyankor megpihen, fellélegzik a tested is.

Arról már több bejegyzésben írtam, hogy a testünk reagál a fejünkben megszülető gondolatokra. A gondolatok érzéseket szülnek, az érzések pedig lenyomatot hagynak a testben.

Ez talán bonyolultan hangzik, de egy egyszerű példa mindent megvilágít:

Képzeld el, hogy egy vizsga előtt állsz: nagyon izgulsz, és biztos vagy benne, hogy meg fognak húzni. Lelki szemeid előtt ott pörög a jelenet, ahogy rossz tételt húzol, hebegsz-habogsz, és a végén kidobnak. Erre a gondolatra, erre a belső képre az egész szervezeted reagál: a légzésszámod fokozódik, a szíved hevesebben ver, remeg a gyomrod, izzad a tenyered – egy csomó jól érzékelhető, mérhető testi változás.

De igaz mindennek a fordítottja is. Valahányszor, amikor a fejed kiürül, lecsillapodik az egész szervezeted – és ebben az elengedett, nyugalmi állapotban sokkal lazábban, olajozottabban működik minden. Ilyenkor a védelmi rendszered lelkes kis testőrei is felszabadultabban és könnyedebben végzik a dolgukat.

Hát ez a jelenlét ereje. Ha ott vagy a pillanatban, ha hagyod, hogy a belül folyamatosan futó mozi képkockáit – „mit kell még megcsinálni, megvenni, kifizetni, elolvasni, megírni” – kiszorítsák az itt és most élményei, még az immunrendszered is hatékonyabban működik.

(A gondolat-érzelem-immunrendszer tengely működése egy komoly tudomány, a pszicho-neuor-imunológiai kutatások tárgya. Erről ebben a bejegyzésben olvashatsz többet.)

Hát ezért mentem ki a Margitszigetre, a Japán kertbe – ami egy igazi gyöngyszem Budapest szívében. A kert nyugalma és szépsége engem mindig megérint, mélyen átitat. Azt hittem, így van ezzel minden látogató.

Alighogy elhelyezkedtem egy padon, szemben az Ülő lány bájos szobrával – Csikász Imre alkotásával, amit sokan „budapesti kishableánynak” hívnak –, békés ábrándozásomat hangos szóváltás törte meg.

A szomszéd padon két nyurga bakfis pörgette a telefonját. Valami bejegyzésről beszéltek, amit valaki írt, vagy ők írtak, és valaki reagált – vagy nem reagált – rá…

A készüléken és egymáson kívül nem láttak, nem hallottak semmit. Pedig lett volna mit, bőven.

Ötéves forma kislány érkezett a tóhoz, szívszaggató zokogások közepette. A szülei bizonyára azt remélték, hogy a tó eltereli majd a figyelmét, de mikor még a víz alól felbukkanó aranyhalak látványa sem nyugtatta meg, a fiatal szülőpár tehetetlenül nézett egymásra.

Aztán valami csintalan fény villant a szemükben: az apa gyorsan ölbe kapta a kislányt, az anya levette róla a cipőt, és a két kezénél fogva belelógatták a tóba.

Amint a kis talpacskák elérték a csiklandozóan hideg vizet, a kislány gyöngyöző kacagásba kezdett – a sírásnak nyoma sem maradt. Vele nevettek a szülők, meg mi mindannyian körülöttük.

De hamarosan újabb „attrakció” vonta el a figyelmünket.

Egy másik, angolul beszélő család is befutott – vagy inkább berobogott – a Szigeten bérelhető, nyitott elektromos járgánnyal.

Az, hogy a Japán kertbe a kis autóval tilos behajtani, angolul is ki van téve, de a kaland – úgy tűnik – a szülők számára is minden tiltásnál csábítóbbnak bizonyult. Vidáman karikáztak hát a tó körül, egészen addig, amíg elértek egy szakaszhoz, ahol az út olyan keskennyé vált, hogy sem továbbmenni, sem megfordulni nem tudtak.

Egy lelkes idős házaspár sietett a segítségükre: ők navigálták a kis autót, amit néha csak milliméterek választottak el attól, hogy belezuhanjon a tóba. Vidám sikolyaik és teli tüdejű nevetésük még a kislány kacagását is felülmúlta.

Miközben a „műsort” élveztem, titokban át-átkukucskáltam, mit csinál a két kamaszlány. Azt reméltem, talán sikerült kiszakadniuk a közösségi média bűvöletéből – de nem.

A virtuális valóság a telefon parányi képernyőjén keresztül teljesen beszippantotta őket. Szorongani nem fognak, amíg a készüléket nyomkodják – annyi bizonyos. De az életből is kimaradnak: a színeiből, ízeiből, kalandjaiból.

Hogy mindebből mi a tanulság?

Talán az, hogy a hétköznap csodája itt van, egyenesen az orrunk előtt – csak arra vár, hogy felfedezzük.

Lelkünket is, testünket is feltölti, ha odaadjuk magunkat a pillanat varázsának.

Nagy ereje van – talán még a mobiltelefont is ki tudná csavarni a kezünkből…

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A képek illusztrációk, forrás: Unsplash, AI