Mélymerülés kedvességbe – avagy tényleg teremt a gondolat?

Vannak napok, amikor úgy érzed, hogy minden és mindenki összeesküdött ellened. Egy ilyen napon kezdődött az én kis kalandom is. Hogy milyen varázslatos véget ért, és hogy ennek az egésznek mi köze a kedvességhez, a merüléshez és főleg a szervezetünk védőrendszerének, azt mindjárt elmesélem.

Minden szétszórtságom és szórakozottságom ellenére van, amiben nagyon alapos vagyok. Ilyen például az, ahogy a hivatalos papírokat kezelem. Ha azt mondják, két tanú aláírásával jelenjek meg 10 órára a hivatalban, akkor én ott leszek – a két aláírással együtt. Így terveztem most is. A férjemmel jó előre szignóztattam a szóban forgó iratot, de a másodikért hiába jártam végig a szomszédságot. Alattunk-felettünk mindenki nyaralt, a kedves, idős, kicsit süket, kicsit demens néni a földszintről meg csak mosolygott, amikor becsengettem hozzá. Kihozott néhány szelet túrós pitét, elmondta, hogy milyen büszke az unokáira, aztán becsukta az ajtót.  

Talán a nyár tette, a kánikula okozta fellazultság, de másnap – szokásomtól teljesen eltérően – elindultam a papírral a hivatalba, úgy ahogy volt. Egy aláírással. Majd megoldom valahogy – gondoltam, bár arról, hogy hogyan, fogalmam sem volt. Reggelre még a két „vésztartalékos” barátnőm is lemondta a találkozót.

A Margit Híd Budai hídfőjénél jártam, egy fél órám volt, hogy a beérjek a hivatalba. Hogy lesz ebből aláírás…!?  

Aggodalmaskodással nem megyek semmire, ezt pontosan tudtam.

Hetente elmondom a terápiás üléseken: vigyázz, ha nem vagy résen, a félelmeid könnyen elszabadulnak egy ilyen helyzetben. Fel sem eszmélsz, és az elméd már dobálja is a sok, színesebbnél színesebb „katasztrófafilmet”… A szorongás minden kreatív energiát leblokkol benned - akkor aztán tényleg semmi esélyed, hogy a helyzetet megoldd.

Mi legyen hát? Aggodalmak helyett elkezdtem fantáziálni.

Mi van – morfondíroztam – ha tényleg teremt a gondolat? Más most már úgy sem segít… Ahogy sétáltam a Mechwart liget felé, arról ábrándoztam, hogy megszólítok egy szimpatikusnak tűnő járókelőt. A lelki szemeim előtt már láttam, ahogy szóba elegyedek vele, és megkérem, hogy írja alá a papíromat. Teljesen beleéltem magam, és egészen felvillanyozódtam, de – be kell vallanom – bátrabb nem lettem tőle.

Tanácstalanul fürkésztem az arcokat az utcán. Vajon ki az, aki egy ilyen komoly és hivatalos dolgot elvállalna – teljesen ismeretlenül?! Kinéztem magamnak egy kismamát, egy fiatal párt, aztán egy kutyát sétáltató idős hölgyet, de bizony megszólítani egyiket sem mertem. Épp a zebránál tétováztam, talán valami égi jelre vártam…

… amikor – mintegy varázsütésre – odalépett hozzám egy fiatal hölgy, biciklit tolva. „Elnézést, megmondaná, mennyi az idő?” - kérdezte kedvesen. Először nem akartam hinni a fülemnek. Mégis, mennyi az esélye, hogy valaki ezt kérdezi? Az én időmben igen, de most a mobiltelefonok világában?!

Ahogy ránéztem, egy derűs, tiszta, kék szempár nézett vissza rám. Mi ez, ha nem a várva várt jel - gondoltam, és gyorsan előkaptam a mobilomat. De az okos kis készülékemen nem csak a pontos időt mutattam meg. Gyorsan rákerestem az alapítványunkra, néhány szóval elmondtam ki vagyok, mivel foglalkozom, és nem kis izgalommal – meg némi reménnyel – megkérdeztem, lenne-e olyan kedves, és tanúként aláír nekem egy papírt. Mosolyogva, könnyedén és természetesen mondott igent.

Váltottunk még néhány szót. Kiderült, hogy az uszodából jön, épp egy deep diving edzésről. A szabadtüdős mélymerülés közös szenvedélyük a férjével, aki egyébként a sportág világszínvonalú képviselője. Mielőtt elköszöntünk, még megkért, hogy vigyázzak a biciklijére, amíg beugrik egy liter tejért a boltba...

Ez a kis epizód egészen felvillanyozott és nem csak az aláírás miatt. Ebben a rövid találkozásban benne volt minden, amitől szép a világ: nyitottság, kedvesség, segítőkészség, kölcsönösség. Egy villanásnyi, mégis mélységbe törő összehangoltság.

A hivatalból hazafelé azon kezdtem el tűnődni, hogy is van ez a gondolat teremtő erejével… Hiszen a hosszú évtizedek alatt annyi mindent láttam már, mégis, ez valahogy olyan képtelenség…

Azért ha az időtök engedi, ábrándozzatok el néha a szervezet védelmi rendszerén.

Idézzétek fel gondolatban a test vidám kis testőrségét, ahogy ott masírozik, lelkesen, és kiebrudal minden selejtet – sosem lehet tudni… 😉

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A kép illusztráció, forrás: Pixabay