Kommandósok a Mekiben – avagy az agyunk és a pánikgomb

Kibuggyan belőlem a nevetés, amint leteszem a telefont – már a beszélgetés alatt is alig bírtam ki, hogy fel ne kacagjak hangosan. Pedig a téma komoly volt: kolléganőmmel egy esetmegbeszélő csoportra készülve épp a szorongás természetéről és a pszichoterápia lehetőségeiről beszélgettünk. Arról, hogy

a szorongást igazából egy „torzított valóságészlelés” tartja fenn – és ha sikerül elcsípni, majd korrigálni a háttérben futó, sokszor öntudatlan „katasztrófafilmet”, akkor a szorongás: volt – nincs.

Daganatos betegeknél ez különösen fontos, hiszen ez egy olyan élethelyzet, amelyben a félelem teljesen természetes. De jó, ha vannak eszközeink, mert egyáltalán nem mindegy, mennyire uralja el a szorongás a hétköznapokat.

Ez egy komoly és fontos téma – mégis, miért nevettem akkorát? Hát mert

épp ezt a folyamatot sikerült saját magamon tetten érnem – élőben, egy teljesen hétköznapi helyzetben.

Egy egészen apró félreértés nyomán.

Hogy is indult?

Úgy kezdődött, hogy egy kánikulai napon épp a körúton döcögtem a villamoson, amikor azt éreztem: azonnal keresnem kell egy mosdót. Középiskolai éveim alatt osztálytársnőnk háziorvos édesapjától megtanultam, hogy ha nekünk, lányoknak jelez a szervezet, azonnal, késlekedés nélkül mennünk kell. A mi anatómiánk más: a húgyutak rövidebbek, és ha az ingert sokáig tartogatjuk, könnyen fertőzés lehet belőle. Máig emlékszem, hogy amikor Marcsi barátnőmhöz megérkeztünk, a csupaszív doktor bácsi azonnal a mosdóba terelt mindannyiunkat – hiába, öt kamaszlány édesapjaként, meg egy egész falu egészségének őreként, jól tudta, mit jelent az igazi gondoskodás.

A tanítása egy életre belém égett – bárhová megyek, bárhonnan jövök, erre mindig tudatosan figyelek. Meg arra is, hogy mindig eleget igyak – nyáron különösen.

Teli volt hát aznap is az elegáns üvegkulacsom. Erre cseréltem le azt a százéves, leharcolt Pepsi-Cola-s műanyag palackot, amit az újrahasznosítás jegyében olyan sokáig hordtam magammal.

Mégiscsak más egy szép üvegből inni, ha már tiszta vizet iszom. Szóval teli volt az üvegem… illetve dehogy! A java már elfogyott, hiszen – szokásomhoz híven – szorgalmasan iszogattam belőle egész nap. Mert ezt is megtanultam: néha akkor is iszom néhány kortyot, ha nem érzem, hogy szomjas vagyok. A teendők néha elsodorják az embert, és a sok jövés-menés között még a legelemibb szükségleteinkről is megfeledkezünk. Azt sem vesszük mindig észre, hogy megszomjaztunk – ezért jobb rászokni, hogy időnként tudatosan meghúzzuk a vizesüveget.

De vissza a történethez:

vészhelyzet. A kulacs kiürült, mosdó kell. Most. A belváros kellős közepén…

„Na, jól nézek ki” – gondoltam. „Hol találok én itt a közelben vécét?!” A Westend az egyik, a Corvin Pláza a másik irányban volt – nagyon messze. Maradt hát a Meki, a Blahán, épp az orrom előtt. „Ha vásárolok egy üveg ásványvizet” – fontolgattam magamban – „a blokkon feltüntetett kóddal máris bent vagyok a mosdóba.”

Az ásványvíz megvan, a kód is… Dolgom végeztével, megkönnyebbülten leülök a falatozó vendégek közé. Ha már betértem, legalább szusszanok egyet a légkondi hűvösében. Meg-meghúzom hol a vásárolt ásványvizet, hol a saját üvegem, közben egy érdekes beszélgetés üti meg a fülem.

A véletlenül meghallott néhány szó,  ami megzavarta a világ rendjét

„Jack-et én nem szeretem” – mondja az egyik hang. „Megmondom őszintén, a harcban nagyon kiszámíthatatlannak tartom. Nem értek egyet azzal, hogy csak úgy, indulatból kinyírjuk őket.”

Nem figyelek oda, de a fiatalember szavai akaratlanul is eljutnak hozzám – bár amit hallok, még csak az agyam „hátsó részéhez” érkezik meg.

Még nem tudatosul igazán, az egész alig több, mint egy halvány, elmosódott érzelmi lenyomat – az ösztönös figyelmem azonban felkelti. Az elmémnek az a része, amely a racionális elemzést, mérlegelést megelőzve, vészjeleket keresve folyamatosan pásztázza a világot, felfigyel. Nem véletlenül – hiszen ez a dolga.

Előszűri a befutó információkat, és lehetséges veszély esetén azonnal riadót fúj.

Mindezt persze puszta jó szándékkal: hogy megmentse az életem – ahogy ezt évezredek óta teszi. Mert hiába, hogy kényelmes nagyvárosokba költöztünk, az a reflex, hogy a világ veszélyes hely, ahol bármikor bármi történhet, és egy megrezzenő bokor mögül kardfogú tigris vagy ellenséges harcos ugorhat elő – aktívan működik bennünk tovább.

„Igen” – mondja a másik hang mögöttem a Mekiben. „Ha elveszti a fejét, lövöldöz összevissza.”

„A múltkor is, emlékszel?” – folytatja az első. „Amikor eszetlenül tüzelni kezdett. Leadott, csak úgy vaktában, egy sorozatot. Jó, ötöt elkaszált, de közben elvesztettünk egy csomó töltényt…”

A párbeszéd a hátam mögött zajlik. Nem látom őket, de tisztán kivehető, hogy két fiatalember beszélget.

Egy belső katasztrófafilm startgombja

Persze mindaz, amit most, itt, a gép előtt ülve és a történetet írva utólag rekonstruálok, ott másodpercek töredéke alatt zajlott le bennem.

Az agyam hátsó része, a beszélgetést hallva, a potenciális vészjelet azonosítva azonnal, lázasan kattogni kezd.

Mielőtt ez az egész tudatosulna bennem, egy szemvillanás alatt leadja a pánikjelet: Lövöldözés! Menekülj!

Persze az elmém értelmesebbik része is beszáll – ahogy az lenni szokott –, próbálja valami értelmes magyarázattal féken tartani az induló vészreakciót:

„Semmi baj! Néhány kommandós megéhezett, és betért egy szendvicsre a Mekibe…”

Ez azonban magyarázatnak is, megnyugtatásnak is gyenge – az induló pániknak már nem tud gátat szabni. A gyomrom önkéntelenül összeugrik, a szemem előtt horrorisztikus képek villódznak: vérben fekvő áldozatok, sikongatás, káosz. Közben sejtem – sőt, ennél több, valahol biztosan tudom –, hogy kell lennie egy ésszerű magyarázatnak is…

A leleplezés pillanata – győz a józan ész

Aztán még egy villanás, és a torzított világészlelés éppen szárbaszökő rémképei fölött elegáns fölénnyel veszi át megszokott helyét a józan ész: videójáték.

Bár mindig ilyen könnyű lenne… Mert azért azzal tisztában vagyok, hogy egy igazán vaskos szorongás ilyen könnyen nem adja meg magát – bár a belső, pszichés történések ott is ezt a mintát követik.

Az elme pillanatok alatt megírja a saját forgatókönyvét – de a test reagál.

És néha észre sem vesszük, hogy csupán illúzió, ami mögötte van. Mert sokszor nem a valóság veszélyes – hanem az, amit róla gondolunk.

Mint nálam, akkor: ahogy átüt az egyetlen lehetséges, ésszerű magyarázat, az agyi gondolatvihar véget ér, minden lecsendesül, és a világ régi, megnyugtató rendje helyreáll.

A kijárat felé indultam, és ahogy visszanéztem, ott ült a két nyurga tizenéves, és kipirultan, vállt vállhoz vetve, szakértői odaadással értékelte, magyarázta, elemezte a képernyőn villódzó videójátékot.

Ááááááá – fújtam ki kuncogva a bennrekedt levegőt… és ekkor csörrent meg a telefonom.

A pánik hátterében futó katasztrófafilmek, ugye.

Mégiscsak teremt a gondolat.Van még, aki innentől vitatja?!

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A kép illusztráció, forrás: Freepik, ChatGPT