Mert te olyan erős vagy…

„Ezt hallom mindenhol: te olyan erős vagy!” – kezdi Réka.

Néhány hete ért véget a kezelése. Túl van a műtéten – mindkét mellét megoperálták. Végigcsinálta a kemoterápiát és a sugárterápiát is. Tüsi haját kendő takarja, és most egy újabb kihívással ismerkedik: a hormonblokkoló gyógyszer mellékhatásaival.

A közérzete napról napra jobb, az eredményei negatívak, időnként mégis elsírja magát - előtörnek a félelmei. Sokszor a semmiből... Beugranak az átélt hónapok képei, a gyötrelmek, sokszor minden különösebb ok nélkül. És persze előtör a legszorongatóbb kérdés is: mi van, ha újra előjön a betegség?

„Ilyenkor jönnek ezek a mondatok” – folytatja Réka. "Hogy te olyan erős vagy". Ezt hajtja a férjem, az anyám, az anyósom, a barátnőm. Ezt hallom mindenhol.”

Akár dicséret vagy bátorítás is lehetne ez a mondat - de nem az. Réka dühöt, csalódottságot és tehetetlenséget érez. Pontosan érzi a szavak mögött megbújó türelmetlenséget és sürgetést, a kimondatlan üzenetet:

„Túl vagy rajta. Légy erős. Gyerünk. Szedd össze magad.”

Réka története sajnos nem egyedi.

Nem tudjuk, hogyan bánjunk ezzel a betegséggel. "Kívülről", hozzátartozóként, barátként is nehéz mit kezdeni mindazzal a kétségbeeséssel, a sok testi és lelki gyötrelmekkel, ami ezt a diagnózist, és a kezeléseket kíséri.

Az érintettek körül gyakran egyfajta érzelmi vákuum alakul ki. Sokan eltűnnek a korábbi jó ismerősök közül. Ritkulnak a látogatások, a telefonhívások, vagy ha nem, a beszélgetések akkor is sokszor üres frázisokba torkollnak. Kerüljük a nehéz témákat - félünk mindannyian. Nem tudunk, nem akarunk szembenézni a veszteség lehetőségével.

Az a kép, ami daganatos betegségről él a fejünkben, még mindig nagyon ijesztő. Hiába a sok kedvező változás, az egyre gazdagabb és hatékonyabb onkológiai eszköztár, a „rák” még mindig úgy él a köztudatban, hogy egyenlő a biztos, megváltoztathatatlan véggel... és ebben a médiában megjelenő hírek sem segítenek. Tragikus esetekről naponta hallunk, de ha valaki évek óta jól van, csendesen, békében él – hát arról nem születnek szenzációs cikkek. Pedig talán erről is kellene beszélnünk.

Nemcsak a betegség alatt, a kezelések után sincsenek igazán jó eszközeink arra, hogy úgy támogassuk az érintetteket, ahogy szükségük lenne rá. És ahhoz, hogy valóban hogy a segítségünk valóban hatékony legyen, fontos elfogadnunk, hogy pusztán a test állapotának rendeződése nem elég.

Az egyik korábbi Tudástár-cikkünkben írtunk arról, milyen vegyes érzések kísérik a terápia lezárását. A szervezet egyensúlya az onkológiai beavatkozásokkal helyreállhat, de a teljes egész-séghez másra is szükség van. A kezelések vége, a negatív onkológiai lelet még nem jelenti, hogy a gyógyulás göröngyös útja véget ért. Ahhoz az kell, hogy a lelki egyensúly is helyreálljon – amihez idő kell. Idő, sok türelem – és rengeteg elfogadás. Elfogadni a sírást, az időnként még mindig feltörő szorongást, kétségbeesést. Elfogadni, megengedni a gyengeséget...

Persze érthető, hogy a hozzátartozók is szeretnének megszabadulni a történtek lelki terhétől, mert bár kívülről, mégis érzelmileg közelről, tehetetlenül nézték végig ezt az egészet.

Mégis fontos kimondani: az az üzenet, hogy „légy erős, szedd össze magad, most már túl kellene lenned rajta”, nem segít.

Aki a kezeléseket végigcsinálta, már bebizonyította, hogy kemény fából faragták. Az onkológiai terápiákhoz valóban rengeteg erő kell. Rengeteg energiát felemészt a sok mellékhatás, és hogy az rossz közérzet, a sok félelem és kétség ellenére az ember valahogy egyben tartsa magát....

... és épp ezért fontos, hogy a végén egy kicsit elengedhessük magunkat.

Hogy ne kelljen folyton erősnek látszani. Lehessünk fáradtak, elesettek, sebezhetőek. Sírhassunk, ha úgy esik jól, beszélhessünk a félelmeinkről, a nehéz érzéseinkről.

A lélek követi a testet – még ha lassabban is.

Adjunk neki időt…

Talán ez a legfontosabb. Ne akarjuk mindig erősnek látni a másikat. Engedjük, hogy megélje a valódi érzéseit.

Vannak mondatok, amelyek ebben segítenek. Amik nem siettetnek, hanem teret adnak: „Mesélsz róla, milyen most?” vagy „Nem kell összeszedned magad, elég, ha itt vagy.”

Ez így sokkal jobban hangzik, ugye…?

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotók: Pixabay