Mert te olyan erős vagy…

„Ezt hallom mindenhol: te olyan erős vagy!” – kezdi Réka.

Néhány hete ért véget a kezelése. Túl van a műtéten – mindkét mellét megoperálták. Végigcsinálta a kemoterápiát és a sugárterápiát is. Tüsi haját kendő takarja, és most egy újabb kihívással ismerkedik: a hormonblokkoló gyógyszer mellékhatásaival.

Az eredményei negatívak, a közérzete napról napra javul – időnként mégis elsírja magát. A félelmei is gyakran előtörnek. Beugranak az átélt hónapok képei, a gyötrelmek, sokszor minden különösebb ok nélkül, a semmiből… És persze ott van a legszorongatóbb kérdés is: mi van, ha újra előjön a betegség?

„Ilyenkor jönnek ezek a mondatok” – folytatja Réka. – „Te olyan erős vagy. Ezt hajtja a férjem, az anyám, az anyósom, a barátnőm. Ezt hallom mindenhol.”

Ez a mondat akár dicséret vagy bátorítás is lehetne. Réka mégis a könnyeivel küzd, miközben erről beszél. Dühöt, csalódottságot és tehetetlenséget érez, mert pontosan megérzi a szavak mögött megbújó türelmetlenséget és sürgetést, a kimondatlan üzenetet:

„Túl vagy rajta. Gyerünk. Légy erős. Szedd össze magad.”

Réka története sajnos nem egyedi.

A tapasztalat azt mutatja, hogy kívülállóként nem mindig tudjuk, hogyan bánjunk ezzel a betegséggel. Nehéz mit kezdeni azzal a kétségbeeséssel, a testi és lelki gyötrelmekkel, amelyek a diagnózist és a kezeléseket kísérik.

Az érintettek körül gyakran egyfajta érzelmi vákuum alakul ki. Ismerősök, barátok eltűnnek – vagy ha jelen is vannak, a beszélgetések sokszor üres frázisokba torkollnak. Ők is félnek. Ha ritkulnak a látogatások és a telefonhívások, gyakran épp azért van, mert képtelenek szembenézni a veszteség lehetőségével.

A daganatos betegségről még mindig egy nagyon ijesztő kép él a köztudatban. Hiába áll rendelkezésünkre egyre több és hatékonyabb onkológiai eszköz, a „rák” sokak fejében ma is egyenlő a biztos véggel. A médiában megjelenő hírek sem segítenek. Tragikus esetekről naponta hallunk, de ha valaki évek óta jól van, csendesen, békében él – hát arról nem születnek szenzációs cikkek. Pedig talán erről is kellene beszélnünk.

Nemcsak a betegség idején, kívülállóként: a kezelések után sincsenek igazán jó eszközeink az érintettek támogatására. De ahhoz, hogy segítsünk, fontos elfogadnunk: pusztán a test állapotának rendeződése nem elég. A lelki egyensúly helyreállása is szükséges hozzá – ahhoz pedig idő kell. Idő, sok türelem – és rengeteg támogatás.

Az egyik korábbi Tudástár-cikkünkben írtunk arról, milyen vegyes érzések kísérik a terápia lezárását. Ez az időszak önmagában is kihívást jelent: hiába ér véget a kezelés, a megkönnyebbülés nem mindig érkezik meg azonnal. A környezet sürgetése – a „most már jól kellene lenned” elvárása – ezt csak tovább nehezíti.

Persze talán érthető, hogy a hozzátartozók is szeretnének megszabadulni a történtek lelki terhétől, mert bár kívülről, mégis érzelmileg közelről, tehetetlenül nézték végig ezt az egészet.

Mégis fontos kimondani: az az üzenet, hogy „légy erős, szedd össze magad, most már túl kellene lenned rajta”, nem segít.

A szervezet egyensúlya az onkológiai beavatkozásokkal sok esetben helyreáll, de a teljes testi-lelki egészséghez még nagyon sok figyelemre és odafordulásra van szükség.

Bizony, a kezelésekhez rengeteg erő kell. Óriási energiát emészt fel, hogy valaki végigcsinálja a megterhelő terápiákat, hogy „tartsa magát”, miközben belül gyakran teljesen kimerült.

Talán épp ezért lenne fontos, hogy a végén egy kicsit elengedhessük magunkat. Hogy ne kelljen folyton erősnek látszani. Hogy lehessünk fáradtak, elesettek, sebezhetőek. Hogy sírhassunk, ha úgy esik jól, beszélhessünk a félelmeinkről, a nehéz érzéseinkről.

A lélek követi a testet – még ha lassabban is.

Adjunk neki időt…

Talán ez a legfontosabb. Ne akarjuk mindig erősnek látni a másikat. Engedjük, hogy megélje az érzéseit.

Vannak mondatok, amelyek nem siettetnek, hanem teret adnak: „Mesélsz róla, milyen most?” vagy „Nem kell összeszedned magad, elég, ha itt vagy.”

Ez így sokkal jobban hangzik, ugye…?

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotók: Pixabay