„Nem akarlak zavarni” – gondolatok egy telefonbeszélgetés margójára

Két éve, egy bátor és határozott mozdulattal levettem a telefonomról az üzenetjelző hangot – miután jó kétórás keresés után megtaláltam, hogyan kell. Felszabadító pillanat volt. Azt hittem, ezzel véget vetettem a digitális diktatúrának – de tévedtem. A hívások és üzenetek végeláthatatlan útvesztőjéből nem ilyen egyszerű a kiút.

Most is, ahogy Ivett nevét meglátom a telefonomon, összerezzenek. Ősrégi reflexek kapcsolnak be, és a hívásra nemcsak az agyam, az egész szervezetem reagál. Azok, akik az én generációmhoz tartoznak, pontosan értik, miről beszélek.

Amikor én gyerek voltam, a telefon ritka és különleges dolognak számított: olyan luxuscikknek, amelyhez csak a kiváltságosok jutottak hozzá. Hosszú évekbe telt pusztán az is, hogy az igénylés után bevezessék a vonalat – még közbenjárásra is szükség volt.

Nekünk nem volt sem vonalunk, sem készülékünk. Ha valami sürgős hír érkezett, a barátnőm édesanyját tárcsázták a szomszédban. A tündéri Marika néni aztán átszaladt hozzánk az üzenettel. Ez ma már szinte elképzelhetetlen… És bizony, ha a szomszéd nénit ugrasztani kellett, annak nyomós oka volt – és az jót nem jelentett. Egyetemista koromban, a kollégiumban is egyetlen készülék jutott egy folyosóra. A hat év alatt a szüleim egyszer hívtak. Pontosabban Anyu hívott – a nagymamám halálhírével. Fiatal orvos koromra a telefonhasználat már elterjedtebbé vált – akut pszichiátria nem is működhetett volna enélkül. Ha megcsörrent, mindannyiszor sürgős és komoly oka volt annak is.

Hogy mindezek után a Messengeren, Viberen, Twitteren, WhatsAppon meg a fene tudja, még hányféle felületen beömlő üzenetek áradata nekem mit jelent… Minden befutó hívásra potenciális krízisként reagálok.

Bár a nagy ijedtségről talán már kezdek leszokni, azért ha a telefon megcsörren – vagy akár csak beérkező üzenetet jelez –, az én első, akaratlan, zsigeri reakcióm még mindig ez: „Készülj, vigyázz, figyelj…!”

Így van ez Ivett hívásával is. Csak nincs valami baj? – fut át az agyamon, amikor megpillantottam a telefon kijelzőjét. Nem, az nem lehet – kezdem a gyors gondolati számvetést. A petefészekrák után már több éve egyensúlyban van. Néhány hónapja volt onkológiai kontrollon, ott is mindent rendben találtak. Tegnap jött tőle valami a Messengeren. Nem úgy tűnt, hogy lényeges. Valami link, amit meg kellene néznem, vagy cikk, amit el kellene olvasnom…

Ma reggel is kaptam tőle egy üzenetet. Fél szemmel – ahogy az időm engedte – ránéztem, de mivel az sem látszott halaszthatatlannak, nem reagáltam. Most azonban megrettenek: lehet, hogy rosszul tettem? Lehet, hogy baj van!? Csak ez lehet az oka annak, hogy hív…

„Szia, Zsuzsa! Hogy vagy?” – kezdi Ivett, aztán választ nem várva, ugyanazzal a lendülettel folytatja is:

„Köszönöm, én három hónapja voltam kontrollon, de azt láttam, hogy olvastad, válaszoltál. Tegnapelőtt is küldtem egy üzenetet… jaj, nem, nem onkológia… csak egy olyan dolog, amiben kíváncsi lettem volna a véleményedre. Nem sürgős, csak gondoltam, felhívlak, hogy nincs-e valami baj, amiért nem reagálsz. Ma is írtam… igen, jelezte a Messenger, hogy átment, de láttam, hogy még nem olvastad el… persze, tudom, hogy rengeteg dolgod van, és rengeteg hívás meg üzenet érkezik, nem is szemrehányásnak szántam… Csak azért hívtalak, mert el akartam gyorsan mondani, mit küldtem át – hátha könnyebben kedvet kapsz hozzá!

A Tropikáriumban voltunk a gyerekekkel meg az unokákkal. Tudod, írtam neked, hogy mióta elköltöztek az ország másik végébe, nem sokat látom őket, és most végre eljöttek… írtam azt is, hogy mennyire várom őket… Nem, nem kell emlékezned rá, nem azért mondom… csak hogy értsd, miért fontos ez nekem, hogy igazán át tudd érezni…

Na, az a lényeg, hogy sütöttem nekik lekváros palacsintát. Az unokák is szeretik, meg a gyerekeimnek is ez volt mindig a kedvencük, és most kaptam a Lehel piacon jó lekvárt, tudod, az az igazi, házi főzésű… jaj, nem, nem a lekvárt akarom elmondani, hanem hogy a Tropikáriumban eszembe jutott, mennyire szereted te is a halakat… ja, hogy nem a halakat? Azt hittem, arról posztoltál legutóbb! Nem? Nem a halak? A rózsák? Hát az is szép…

De hidd el, amit átküldtem, az is nagyon fog neked tetszeni! Szóval csináltam egy rövid videót, azt szerettem volna, hogy megnézd. Van benne egy egészen izgalmas rész – azt nem árulom el, hol –, kíváncsi vagyok, észreveszed-e. Másoknak is elküldtem, de jól esne, ha te is megnéznéd. Gondoltam, neked szakember szemmel sokkal többet mond. Nem akarom elsütni előre a poént” – kuncog édesen Ivett –, „csak érdekel a véleményed.

Hát ezért hívtalak, meg mert nem értettem, miért nem reagálsz. Persze tudom, hogy sok dolgod van… Majd ha megnézted, elmondom, én mit gondolok róla… semmi sürgős, nem kell most azonnal megnyitnod, jó lesz később is. Nekem a ma délután is megfelel, vagy este, ha végeztél… ó, nem baj, ha későn végzel, fenn leszek… persze, most le is tehetjük, csak ennyit akartam…

Hogy épp Aranka hív? Most kapja a kezelést? Épp folyik neki az infúzió? És annyira megviseli? Ó, hát igazán megértem. Emlékszem, én is, milyen nehéz volt, amikor benne voltam, és mennyit jelentett néhány bátorító szó!”

Miközben Ivettet hallgatom, az jár a fejemben, mennyire megváltozott a telefonbeszélgetéseink, üzeneteink súlya. Tudom, egy hívás egyben „meghívás” is a kapcsolódásra: találkozásra lélektől lélekig. Mégis – régi reflexek ide vagy oda – számomra egészen borzasztó, ahogyan manapság a technika jeles vívmányait használjuk. Fecsegünk. Szóban, képben, hangban, írásban. Sokat. Üresen. Feleslegesen.

A segítői vénám még mindig csőbe húz – de hát nehéz meghúzni a határt. Nem egyszerű megmondani, hol ér véget a pszichoonkológia, mikor jön el – eljön-e egyáltalán – az a pont, amikor valaki végleg leteszi a daganatos betegség terhét. Ivett hívása kapcsán azonban végre kertelés nélkül kimondom – legalább magamnak –, hogy nemcsak lehetetlen, de nem is kell minden megkeresésre reagálni. Muszáj szelektálni. Nemcsak jogom, de dolgom is eldönteni, mi az, ami sürgős, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem – különben ez az egész maga alá temet.

„Akkor le is teszem” – mondja Ivett. – „Semmiképpen sem akarom húzni az idődet. Add át az üdvözletem Arankának, és vigyázz te is magadra! Tudod, te szoktad mondani a csoportokon: figyelj arra, hogy az életed rólad szóljon! Ne mások mindenféle lehetetlen igényeiről… A videót majd nézd meg, és akkor várhatom, ugye, a válaszod?”

„Várhatod!” – engem magamat is meglep, ahogy kibuggyan belőlem a válasz, meg a nevetés, ahogy leteszem a telefont. – „Azt bizony egy jó darabig még várhatod! 😊”

Ui.: Bár jó néhány ihletője volt, a fent leírt telefonbeszélgetés teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valóságos személlyel vagy helyzettel pusztán a véletlen – no meg kreatív fantáziám – műve.

Ígérem mindenkinek, hogy minden olyan üzenetre és hívásra válaszolni fogok, ami fontos. Ígérem magamnak, hogy kétségbeesés és tipródás nélkül fogok nem válaszolni, ha nem az.

Most már csak annyi kell, hogy abban az üzenetáradatban, ami nap mint nap ér, kitaláljam, hogyan tegyek különbséget a kettő között…

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotók: Unsplash