Kiszolgáltatva – vagy lehet máshogy…?

Fiatal pszichológus kolléganőmmel, Flórával beszélgetünk. Egy olyan esetről, amely a napokban történt vele. Nagyon tipikus történet. Sokunkkal megesik az egészségügy útvesztőiben – és sajnos az élet sok más területén is.

Flóra orvosi vizsgálatra érkezett a kisváros szakrendelőjébe. Amikor sorra került, készségesen nyújtotta a beutalóját a felvételi ablaknál. A recepciós azonban – anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről – ráförmedt: – Miért ide jött? Ezzel nem itt kell jelentkezni!

Flóra kedves, barátságos ember – a megjelenéséből is sugárzik. Bátor és határozott is, ki tud állni magáért. Pszichológusként hozzászokott a nehéz helyzetekhez, nem jön zavarba könnyen. Ez a reakció azonban egy pillanatra őt is meglepte. Csak egy pillanatra.

Amikor feleszmélt, határozott hangon válaszolt:

– Akkor megmondaná, hová kell mennem? Ön nem azért van itt, hogy segítsen?

Erőteljesebben szólt, mint ahogyan egyébként tette volna. Nem volt durva, nem volt trágár – de tükröt tartott.

A recepciós megszeppent. És lássatok csodát: onnantól már készségesen, emberi hangon mondta a teendőket.

Több tanulsága is van ennek a történetnek.

Az egyik – talán a legfájóbb –, hogy ez mindennapos. Betegként nagyon sokan találják magukat hasonló helyzetben. De nem csak betegként. Bankban, postán, hivatalban – bárhol visszaköszönhet ez a hangnem. És nem mindenki találja fel ilyenkor magát.

Betegként talán a legnehezebb. Eleve kiszolgáltatottak vagyunk. Félünk attól, mi történik velünk. Rossz hírt kapunk-e. Fájdalmas beavatkozás vár-e ránk. Megértjük-e, amit az orvos mond. Eligazodunk-e a vészjóslóan csengő latin szavak világában…

Ez „kicsivé” teszi az embert – még akkor is, ha egyébként erős és öntudatos.

Flóra meg tudta védeni magát. De mi van azokkal, akiknek ez nem megy? Akik idősek, bizonytalanok, rosszul hallanak, rosszul látnak? Egy ilyen helyzet pillanatok alatt alárendelt helyzetbe hozhat bárkit.

Flóra határozott fellépésével helyreállította az egyensúlyt: egyenrangú helyzet jött létre. Talán másoknak is a hasznára vált ez a kis közjáték. A kolléganőm azt mondja, reméli, a recepciós hölgy legalább azon a napon nem szólt utána lekezelően senkihez.

Minden rendeződött hát – benne mégis maradt valami keserűség.

Két kemény mondattal megvédte magát – mégsem érez sem örömöt, sem elégedettséget. Ő normálisan szeretne beszélni az emberekkel. Kedvesen. Kölcsönös megbecsüléssel.

Ez miért nem természetes? Miért kell erélyesen fellépni ahhoz, hogy emberi hangon szóljanak hozzánk?

Van, hogy a kölcsönös tisztelet csak úgy érhető el, ha határozottan jelezzük a határainkat. De ha ez valakinek nem megy, ott marad megsebezve, kioktatva, megalázva.

Nincs ez így jól.

Az sincs jól – folytatjuk Flórával –, hogy sokszor, amikor visszaszólunk, az durvára, sértőre sikerül. Ő azt a taktikát használta, hogy tükröt tartott a másiknak. Nem volt bántó vagy goromba: csak visszaadta azt, amit ő maga kapott. Visszatükrözte a recepciósnak azt, amit csinált. Ez sokszor segít. Ha valaki szembesül azzal, hogy kívülről milyen az, amit csinál, ez meghökkentő, kijózanító lehet. Csakhogy akit megsebeznek, ritkán képes ennyire tudatos maradni.

A legtöbbször az történik, hogy agresszívan, bántóan, sokszor csúnya szavakkal szólunk vissza, ami még nagyobb feszültséget, még erősebb ellenérzést szül.

…és lehet még más is itt a háttérben.

Nem tudjuk, aznap, azon a héten, az elmúlt hónapban hányan szóltak rá ingerülten a recepción dolgozó hölgyre. Hányszor kapott türelmetlen, bántó megjegyzést, ami talán nem is neki szólt – mégis rajta csattant.

Sokszor – és sokszor joggal – bíráljuk az egészségügy működését. Vannak érzéketlen orvosok, türelmetlen nővérek. De vannak tiszteletlen betegek és hozzátartozók is.

Mégis.

Rendben van ez így?

Amíg ezt lehet, addig féktelenül forog az ördögi kör: valakit valaki megbánt, aki megbántódik, továbbadja – aztán a következő is továbbadja…

Kíméletlen, erőszakos szavak. Olyan sebeket hagynak, amelyek nem látszanak, mégis mélyen beégnek. Néha egy egész életen át.

Igen, a szavaknak nemcsak jelentésük van – energiájuk is.

Üthetnek, mint egy ostorcsapás. De simíthatnak is*. Elsimíthatják a fájdalmat.

Ugyanazok a szavak. Ugyanannyi levegőt veszünk hozzá. Ugyanannyi idő kimondani őket. Az érzelmi következmény mégis egészen más.

Ugyanazok a szavak. Ugyanannyi levegőt veszünk hozzá. Ugyanannyi idő kimondani őket. Az érzelmi következmény mégis egészen más.

Flóra, miután rendbe tette a helyzetet, egy szelíd mosollyal, őszinte köszönettel búcsúzott el. Megtörte az ördögi kört. Egy villanásnyi jó érzést hagyott maga után.

És ez a villanás nem kevés.

Ahogy a szavak ütnek, úgy oldani is képesek. Egy jóakarattal kimondott mondat néha évezredek görcsét képes kioldani.

Figyeljünk hát, hogyan használjuk őket.

____________________________________________________________________________________________

*Az elgondolás, hogy „a szavak ütnek vagy simítanak”, Eric Berne amerikai pszichológus elméletében jelent meg először. Azóta teret nyert az emberi interakciókat elemző tudományok széles tárházában.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotók: Pixabay