Traumafeldolgozás, avagy a sánta róka bölcsessége

Aki ismer, tudja, hogy szenvedélyes természetjáró vagyok. Ha igazi kikapcsolódásra, feltöltődésre vágyom, amint tehetem, húzom a bakancsomat, és már indulok is – a férjemmel együtt.

Nagy ajándék, hogy ez a szenvedélyünk közös. Együtt járunk hegyet, völgyet, együtt csodálkozunk rá minden apró szépségre, ami az utunkba akad… és abból bizony nincs hiány. Akárhányszor nekiindulunk, mindig történik valami, ami megmutatja, milyen végtelenül gazdag a természet.

Ha valóban jelen vagy, ha nyitott szemmel jársz, időnként a legrejtettebb arcát is megmutatja – és néha olyan ajándékot ad, amire egyáltalán nem számítasz. Hol egy vidáman kergetőző őzcsalád bukkan fel, hol egy kíváncsi nyest figyel a bokrok közül.

Így találkoztunk a rókával.

Egyszerre csak ott termett, ahogy kiszálltunk az autóból. Az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban meg ott állt, alig néhány méterre tőlünk. Egy gyönyörű, fiatal róka, vörös bundával, fekete, hegyes orral, hosszú bajusszal. És a tekintete…! Nyitott, kíváncsi szemek néztek vissza ránk. Értelmes, élénk, tiszta pillantás, amelyből egyszerre sugárzott életkedv és óvatosság.

Az ilyen találkozásokat nehéz szavakba önteni. Egyszerre megható és felemelő, amikor egy vadállat ilyen közel enged magához. Hogy bízott-e bennünk? Érezte-e, mennyire megörülünk, hogy odajött hozzánk? Talán csak bajban volt, és vállalnia kellett a kockázatot. De arra a néhány percre bizalmat szavazott nekünk – és létrejött közöttünk valami leírhatatlan, különös kapcsolat.

Néhány pillanattal később vettük észre, hogy a róka sánta.

A bal hátsó lába térd alatt hiányzott. A sebe már begyógyult, a csonk szépen záródott, de látszott, hogy a sérülés nem lehetett régi. A bundája tiszta és fényes volt, de erősen le volt soványodva. Valószínűleg hosszú ideig nem tudott rendesen vadászni.

Az elején fel sem tűnt, hiszen olyan természetesen mozgott. Lépései harmonikusak voltak, egyenletesek. Mintha egész lényével azt üzente volna: ez most már így az életem természetes része.

Az ember ilyenkor hirtelen azt sem tudja, mihez kezdjen. Elővettük gyorsan a szendvicseinket, kiszedtük belőlük a felvágottat, leguggoltunk, és óvatosan elé csúsztattuk. A róka tett néhány bizonytalan kört, aztán odalépett a felkínált élelemhez. Falatonként felszedegette a szalámit. Végül még az egyik fél zsömlét is elfogadta, sőt visszajött a másik feléért is.

Aztán egyszerűen elsétált. Nem bicegett, elsétált. Három lábon, szép, egyenletes léptekkel, méltósággal. Úgy, ahogy azt egy igazi vad teszi. Vissza sem nézett…

Talán ez volt az egész találkozás legszebb mozzanata. Az a természetesség, amivel segítséget kért, ahogy elfogadta, és az a könnyedség, amivel aztán továbbment.

Ekkor, ott, az erdő közepén jutott eszembe a traumafeldolgozás.

A lélek is kaphat sebeket, ma már sokat beszélünk erről – és ez jó. Eljött az idő, hogy végre szembe merünk nézni olyan dolgokkal, amik korábban tabunak számítottak. Fel tudunk ismerni és ki tudunk mondani olyan fájdalmakat, amikről eddig alig lehetett beszélni.

Pszichoonkológusként ezt különösen fontosnak tartom, hiszen maga a daganatos betegség is trauma. Trauma a bizonytalanság, a félelem, a kiszolgáltatottság. Traumát jelentenek a sokszor szeméremhatárokat átlépő beavatkozások, a sok fájdalmas vizsgálat, műtét, kezelés, mellékhatás. Nehéz sebeket, mély lenyomatot hagynak maguk után: láthatót a testen, láthatatlant a lélekben.

Sokan már a diagnózis kézhezvétele előtt is súlyos terheket hordoznak. Gyermekkori sérüléseket. Veszteségeket. Árulást, cserbenhagyást, kimondatlan vagy kimondhatatlan fájdalmakat. A lélek ilyen hegei rengeteg energiát emésztenek fel – éppen abból az energiából, amelyre a gyógyulás során a legnagyobb szükség lenne.

A traumával foglalkozni kell. El kell ismerni a létét. A súlyát. Meg kell engedni, ki kell mondani a veszteség fájdalmát.

Mégis, amikor a traumafeldolgozásról beszélünk, néha úgy érzem, átesünk a ló másik oldalára. Segíteni szeretnénk, de közben előfordul, hogy nem a feldolgozást támogatjuk, hanem akaratlanul is a szenvedéshez való kötődést erősítjük meg. Néha már nem is maga a trauma tart fogva bennünket, hanem a traumatizáltság tudata.

A feldolgozás nem azt jelenti, hogy a veszteség egyszer csak eltűnik. Nem azt, hogy többé semmi sem fáj. Vannak sebek, amelyek nyomot hagynak rajtunk. Vannak hiányok, amelyek örökre velünk maradnak. A kérdés az, hogy ezek köré szervezzük-e az egész életünket.

Ez a sánta róka bölcsessége, erre tanított meg az erdei találkozás.

Megértettem, hogy őt nem a hiánya határozta meg. Nem az elveszett lábszárát láttam, nem az volt a lényeg, hanem a kíváncsiságát. Az elevenségét. Azt a huncut csillanást a szemében, ami ott volt, megmaradt minden megpróbáltatás ellenére.

Kért, amikor szüksége volt rá. Elfogadta, amit kapott – aztán továbbállt. Élte egyszerűen az életét – úgy, ahogy van.

Talán ez a traumafeldolgozás egyik legfontosabb tanítása: elfogadni mindazt, ami megtörtént velünk, de nem hagyni, hogy kizárólag ez határozza meg, kik vagyunk. Megélni, amit meg kell élni, megsiratni, amit el kell siratni – aztán visszatérni a jelenbe. Ráfeledkezni arra a sok csodára, amit az adott pillanat felkínál.

Az erdő tele van varázslattal. Egy mélykék fadongó zümmög el melletted, pirinyó, irizáló szárnyaihoz képest lehetetlenül nagynak tűnő testtel, mégis kecsesen. Egy tarka lepke megpihen az orrodon. Egy vaddisznókoca csíkos hátú kismalacait tereli át a tisztáson… és néha szembejön veled egy háromlábú róka.

Az erdő tele van varázslattal – és az élet is.

Mindannyian cipelünk sebeket. Mindannyiunknak hiányzik valami. A kérdés talán mégsem az, hogy mi veszett el, hanem az, hogy észrevesszük-e mindazt, ami megmaradt.

… és merünk-e ugyanazzal a kíváncsi, élni akaró tekintettel továbbindulni, mint az a sánta róka…

Ez a fotó egy korábbi találkozás emléke, egy másik rókával. A mostani történet főhőséről nem készült kép. Túl gyorsan pörögtek az események, és a pillanat varázsát sem akartuk azzal megtörni, hogy a telefonunk után kapkodunk…

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotó: Pixabay

📖 Digitális segítő könyv daganatos betegeknek és hozzátartozóiknak

Ez a blog egy folyamatosan bővülő digitális segítő könyv része, amelyet dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter, pszichoonkológus állított össze. A könyv közérthetően mutatja be a daganatos betegséggel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, és gyakorlati segítséget nyújt az érzelmi egyensúly megőrzéséhez. Relaxációs gyakorlatok, önsegítő technikák, hanganyagok és számos további tartalom segíti a betegeket és hozzátartozóikat a betegség különböző szakaszaiban.

A digitális könyv itt érhető el: vankiutarakbol.hu