Néni a jégen - avagy a korcsolyázás fejben dől el

„Fejben dől el” – rettenetesen haragszom erre a szlogenre. Bántóan leegyszerűsíti a dolgokat, és teljesíthetetlen magasságba emeli az önmagunkkal szembeni elvárásokat - főleg ha a gyógyulásról van szó. Egy verőfényes téli délelőttön, a jégpálya tükrén botladozva, mégis eszembe jutott. Elmondom, hogy történt. 😊

Régen tervezzük az unokahúgaimmal, hogy a téli szünetben együtt korizunk egyet. Mert hogy én nagyszerűen korcsolyázom. Vagyis korcsolyáztam 30 éve – de lehet, hogy már negyven is eltelt azóta. Mindegy! A korcsolyázást nem lehet elfelejteni!

Ha egyszer megtanultad, ha egyszer átélted a korlátok nélküli siklás csodáját, onnantól visszavonhatatlanul képes vagy rá.

Akármennyi idő telik el, ott él benned tovább. Befészkeli magát a zsigereidbe.

Igen – gondoltam lelkesen a korcsolyázás reggelén –, a sejtjeim szintjén őrzöm ezt a csodát. Bármilyen régen is volt koricipő a lábamon, korcsolyázni tudok. Nem tudtam.

Igen, a jégen szikrázó napfény, a csípős, harapnivalóan tiszta levegő, a könnyed, fékezhetetlen suhanás... mindez tapintható közelségben lapul valahol itt, a lelkem mélyén. Csak le kell hunynom a szemem, a hosszú évtizedek tovatűnnek, és én ott siklom, ott repülök újra a pályán. Hogy lenne mindez múlt idő?! ... gondoltam lelkesen az induláskor.

De a siklás meg a repülés valahogy másként alakult.

Az első akadály a kölcsönzőben ért, amikor a régi, ütött-kopott fene-tudja-azóta-hol van fehér kis korcsolyám helyett egy fekete hokikorcsolyát nyomtak a kezembe. Egy csilivili, műanyag, öntött csodát, olyat, amiről kamaszkoromban mindannyian álmodtunk. Csakhogy a rajongás kezdeti pillanatai után percekig tartott megfejteni pusztán azt, hogy hogy kell meglazítani a csatot. Aztán újabb hosszú percekbe telt, mire sikerült rögzíteni a lábamon.

De mit számít egy kicsi bonyolultabb csat, tele voltam örömmel és várakozással. Micsoda koricipő, irány a jég! Ez lesz ám az élmény!

Élménynek élmény lett, valóban. 

Az unokahugik már a sokadik körüknél jártak, de sebaj. Végre kint voltam a pályán én is - repülés indul! Na de mi ez? Mi történt? Hova tűntek a korcsolyázók? Milyen szép, tiszta kék az ég! És mi ez a hideg a fenekem alatt?!

Igen, ahogy a jégre léptem, hanyatt estem. Előbb huppantam le, mint ahogy észrevettem, hogy megcsúsztam. Felkászálódtam valahogy - azt hiszem, a lányok azon a ponton megértették, mire gondoltam, amikor azt ígértem, hogy nagyon jól fognak szórakozni. Hogy újra lábra álljak - önmagában az egy komoly mutatvány volt.

Nem egyszerű ám, egy ilyen profi hokikorival... A lábam hol jobbra, hol balra csúszott ki alólam. Végül lekaptam a cipőket, és úgy, ahogy voltam, zokniban, besétáltam a melegedőbe. „Ez csak valami egészen véletlen malőr lehet” nyugtattam magam. Felcsatoltam újra a korcsolyát - most már egészen rutinosan ment - és nagy mellénnyel elindultam újra a jégre.

De gyorsan rá kellett jönnöm: nemcsak hogy suhanni nem tudok, de még megállni sem, kapaszkodás nélkül.

Miközben a lányok önfeledten rótták a köröket, biztatóan rám-rám nevetve, én a pálya szélén toporogtam. A palánkba kapaszkodva gyakoroltam, hogy legalább állva maradjak. Egy fiatal pár landolt mellettem. A fiú elegánsan, magabiztos mosollyal siklott, de a lányon látszott, hogy életében először korcsolyázik. Görcsösen markolta a párja kezét, és közben kétségbeesetten sikította:

– Ez csúúúúúszik!

– Nem baj, szívem – mondta a fiú. – Ne add fel! Belejössz, meglátod, élvezni fogod.

Felém biccentett, és mosolyogva hozzátette:

– Nézd, a néni sem tud korcsolyázni, még sincs kiborulva.

A néni?! „Nem tud korcsolyázni”? Na, azt már nem!

Na jó, a „nénit” vállalom. Megöregedni érték. Aki már kísért fiatal embereket a halál mezsgyéjén, tudja, mekkora. Igen, a „nénit” vállalom! Még akkor is, ha a mókás, virágos, magam kötötte sapkámat azért fejeztem be az éjszaka, hogy viccesen és fiatalosan nézzek majd ki. Ha a letűnt ifjúságom azt jelenti, hogy itt lehetek ezen a verőfényes délelőttön a két  jégtündér unokahúgommal – akikre nézni is öröm –, akkor hálás vagyok érte. De korcsolyázni igenis tudok - és ezt mindjárt megmutatom. Hogy is volt?

Behunyom a szemem, és ott vagyok újra. Andi, Viki, Ancsa, Laci, Pisti – a gyöngyösi koripályán, kamaszként, végeláthatatlanul rójuk a köröket.

Az emlék majd vezet. Felidézem az érzést, és az agyam megtalálja hozzá a mozdulatokat.

Igen, ott vagyok újra, körülvesz a zsivaj, a nevetés, a srcccccc... ahogy a vasak szántják a jeget. Látom a felszabadult arcokat, hallom a valaha volt, recsegő hangszóróból áradó zenét. Fogom a termoszt, amit indulás előtt Anyu mindig a kezembe nyomott: „Aztán vigyázz…!” Érzem a kamaszkor ízét, a korlátok nélküli, lüktető, szárnyaló életszeretetet lüktetését. Igen, itt van a zsigereimben. Itt lapul a sejtjeimben.

A térdem  kissé behajlítva előredőlök. Testsúly a jobb lábon, a kori élét kifelé nyomom, a balkéz előrelendült... az emlékkel, az érzés nyomán, a mozdulat valóban életre kel. Repülök újra.

És hogy mit látott, aki kívülről nézte mindezt? Talán egy nénit, aki átszellemülten botladozik. Aki néha már majdnem egy métert csúszik egyhuzamban, mire újra topogni kezd. De mit számít!

Belülről igazi repülés volt.

A régi szárnyalás.

Korcsolyázás a javából.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A kép illusztráció, forrás: Freepik, Al generated