Eljön az idő...

„Gyönyörű volt a nyárutó abban az évben” – kezdte Klári. Nyugdíjas kutatóorvos, és néhány hete azzal keresett meg, hogy szeretne beszélni velem. Szeretne kérdezni valamit. Sosem járt pszichológusnál, de úgy érzi, most jól esne, ha valaki meghallgatná. Kezét összekulcsolva ölébe ejti, meleg barna szeme a távolba réved, ahogy mesélni kezd.

„A nyárutó mindig szép. A fénytündérek még ott táncolnak a fák levelein, de már finomabb, csendesebb a léptük. A fullasztó kánikula hetei után végre lágy a levegő, szelíd a táj. Jól esik a meleg, a nap sugarai szinte az ember lelkéig elérnek.

Ilyen szép nyárutó volt akkor is, épp öt éve, amikor eljött az idő: leültem végre a kerti padra. Hogy mióta terveztem már? Évtizedekben mérhető… és nem én terveztem. Együtt terveztük.

Emlékszem, friss házasként a férjemmel, egyik esti sétánkon pillantottuk meg először a padot. Mindkettőnk képzeletét azonnal megragadta. Olyan igazi, ódon, békebeli pad – ma már talán nem is gyártanak ilyet. Igazi műalkotás, kacskaringós, kovácsoltvas karfával. Ott állt a rózsalugasban, a kert közepén. „Ha ez a pad beszélni tudna…” – mondtuk ámulva egymásnak a férjemmel. Milyen történeteket láthatott, hányfajta sorsot kísérhetett végig veretes, néma, bölcs jelenlétével!

Igen, azt hiszem, ez a pad volt az, ami miatt beleszerettünk a házba, ahol állt, a hatalmas, vadregényes kerttel, rózsalugassal. Hétvégenként sokat sétáltunk arra később. Meg hétköznapokon is, ha tehettük. Visszajártunk ábrándozni, hogy miénk a ház, és miénk vele a kert, a pad… Arról álmodoztunk, hogy ott üldögélünk, kéz a kézben, először ketten, aztán – ahogy a gyerekek érkeznek majd – hárman, négyen, öten! Elképzeltük, hogy egy fárasztó nap után ott pihenünk meg, a lugasban, a kerti padon. Csodáljuk majd a rózsákat, élvezzük a házat, a kertet – meg egyáltalán, az életet.

Akkoriban albérletben laktunk. Egy aprócska szobát béreltünk a város közepén, az Egyetemhez közel. Pályakezdőként csak erre telt, de hát – Istenem – fiatalok voltunk, tele lendülettel, álmokkal, reményekkel…

Aztán két évre külföldre kerültünk, mert a férjem kutatói ösztöndíjat kapott. Mentünk is örömmel, hatalmas lehetőségnek számított ez akkoriban! Aztán megérkezett az első kisbabánk, és a házat egy időre elfelejtettük. De csak egy időre. Fél éves fiunkkal a babakocsiban, első sétánk a házunkhoz vezetett, miután hazatértünk. Kíváncsiak voltunk, hogy nyílnak-e a rózsák, ott áll-e még a kedvenc padunk a lugasban… és amint odaértünk, mit látunk? Eladó tábla a ház kapuján!

A külföldön félretett pénzt a család kiegészítette – bizony szükség volt rá, még úgy is, hogy egy rendes megtakarítással értünk haza – és mire a második fiunk is megérkezett, már mi voltunk a ház büszke, új tulajdonosai.

Persze szó sem volt padon üldögélésről. Álmodozni sem volt időnk, újra munkába álltam én is. Ezerfelé rohanni, háztartás, gyerekek, éjszakánként a szakirodalmat bújni, hétvégén házat felújítani… Nem volt egyszerű időszak, de boldogok voltunk. „Lesz még idő lazítani, lesz még idő a padon üldögélni!” – mondtuk egymásnak sokszor a férjemmel.

Aztán kaptunk egy újabb külföldi meghívást. Kihagyhatatlan lehetőség volt, ráadásul nem csak a férjem, én is egy rangos intézetben dolgozhattam. Otthagytuk hát álmaink házát a felújítás közepén, felpakoltuk a gyerekeket, és mentünk a világ másik végére. Mire hazatértünk újra, már velünk volt harmadik kisbabánk is. De hát, ahogy mondtam, fiatalok voltunk, tele erővel, lendülettel…

Ezt még megcsináljuk – ismételtük újra és újra – ezt még utoljára megcsináljuk, aztán tényleg elállunk, és kiülünk a padra. Most még rendbe hozzuk a padlásteret – nagyfiunknak a kitűnő bizonyítványhoz jár a saját szoba. A középsőnek a különórákat valahogy még beszorítjuk, hogy is tehetnénk mást! A tanárai nem győzik dicsérni a tehetségét és a szorgalmát. Utána persze majd kiülünk a padra, fogjuk egymás kezét és örülünk az életnek, de ezt most nem hagyhatjuk ki. Holmi kis üldögélésért nem engedhetjük, hogy a középső fiunk adottságait parlagon heverjenek. A kicsit is elvisszük a fociversenyekre, persze hogy elvisszük. Ő is imádja, meg a csapatnak is szüksége van rá – és olyan ügyes! Pont, mint a bátyjai, olyan büszkék vagyunk mindhármukra! Ezt a cikket még megírjuk, nagyon érdekes a téma, de arra ott van az éjszaka. A jövő év már könnyebb lesz, akkor nem vállalunk annyit. Jövőre már lesz rá idő, és tényleg, tényleg kiülünk a padra, úgy, ahogy azt valaha megálmodtuk…

Aztán jött anyu betegsége. Munka után hozzá rohantam, hajnalban főztem, éjszaka a cikkek mellett mostam, takarítottam. A férjemre maradt a ház, volt még teendő, munka után beállt a mesterek mellé. Vakolt, festett, csiszolt, mikor mire volt szükség. Mikor egy-egy keményebb nap után lerogytunk egymás mellé, az álmainkba kapaszkodtunk újra. Biztattuk egymást szakadatlanul: túl leszünk, túl leszünk a nehezén nemsokára. Eljön az ideje, kiülünk a padra, és csak bámuljuk a rózsákat, naphosszat.

Így pörögtek az évek. Versenyek, különórák, újabb cikkek, újabb éjszakába nyúló vállalások – szívességből, kötelességtudatból elvégzett plusz feladatok.

Anyut eltemettük, a férjem professzori rangot kapott, a fiúk diplomát szereztek, családot alapítottak. Teendő volt mindig bőven, és mindig volt valami, ami fontosabb volt, mint üldögélni a padon.

Végre aztán elérkezett a nagy nap, a férjem nyugdíjazásának a napja. Az a szép, bágyadt nyárvégi délután… Az egyetemi búcsúztató után hazaindultunk. Előtte otthon színes lampionokkal feldíszítettem a padot, és két, erre az alkalomra hímzett díszpárnát is tettem rá – de a taxi nem haza, hanem az intenzív osztályra érkezett velünk. Mire az orvos megvizsgálta, a férjem már eszméletlen volt, néhány óra múlva halott. Szívroham…

Hazaérve hosszú ideig csak dermedten álltam. Sírni sem voltam képes. Néztem az ünnepi díszbe öltöztetett padot, leírhatatlan szomorúsággal, megcsalatva.

Ennek már öt éve. Az eltelt idő alatt elcsitult bennem a fájdalom, bár a hiány nem szűnt meg, nem szűnik meg soha. Azóta sokszor kiülök a padra. Lenne persze feladat bőven: a fiaim, három gyönyörű menyem, a hat unokám, a nyugdíj melletti félállásom az Egyetemen…

De megtanultam csak úgy üldögélni, ott, a rózsalugasban. Odateszem a két párnát, mellékucurodom, és csak nézem, nézem a rózsákat – kettőnk helyett. Talán a férjem is látja, valahonnan, fentről.

Doktornő, mit gondol, ha valóban látja, ahogy ott ülök, örül neki…?”

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A képek illusztrációk, forrás: Unsplash