Hogy vagy igazán? – A mezei nyúl bölcsessége

„Nem értem, miért vagyok ilyen fáradt. Nem vagyok túlterhelt” – mondja Kálmán. Néhány pillanatra elhallgat, mélyen elgondolkodik. „Nem vagyok túlterhelt. Vagy legalábbis nem kellene annak éreznem magam. Nem indokolja semmi.”

Kálmánnál sztárügyvédként, pályája csúcsán, ötvenes évei derekán fedezték fel a vastagbélrákot. Hét év telt el azóta. A műtétet és a sikeres kemoterápiás kezeléseket követően ma már csak évente egy-egy kontrollvizsgálatra jár az onkológusához – az eredményei kifogástalanok.

A diagnózis – mint mindenkit – őt is szíven ütötte, de bevallása szerint nem érte váratlanul. „Nagyon régen éreztem már” – idézi fel legutóbbi ülésünkön az akkor történteket –, „nagyon régen éreztem már, hogy valami nem stimmel velem. Az életemet, a hivatásomat imádom – mindig is imádtam. Annál örömtelibb pillanatot máig keveset tudok mondani, mint amikor belépek a munkahelyemre. Hivatalosan ez a neve, de sosem éreztem úgy, hogy dolgozni járnék oda.”

A körút legelegánsabb részén kialakított, gyönyörű, patinás irodát még édesapjától örökölte, aki az ő apjától, az pedig az ő apjától… Igen, a család férfitagjai – ameddig a családi krónika vissza tud emlékezni – büntetőügyek képviseletével foglalkoztak.

„Nálunk ez több mint hivatás – igazi szenvedély. Ezt láttam kisgyerekként a nagyapámon, ezt láttam apámon, és ezt érzem én is, amikor egy ügyet a kezembe kapok. Valódi kíváncsiságot, pezsdítő, éltető kihívást. Nálam az ügyfelem képviselete nem pusztán jogi procedúra: számomra minden új eset életem újabb kalandjának egy fejezete.”

„Ezért nem értettem, miért vagyok olyan kimerült. Már a diagnózis előtti hónapokban – de az is lehet, hogy az azt megelőző egy-két évben – azt éreztem, hogy nincs kedvem bemenni az irodába. Nincs kedvem a kezembe venni az iratokat. Egyszerre elegem lett mindenből. Elegem lett a napi tizenhat órás hajtásból, az este tízkor elfogyasztott vacsorákból, az állandó telefonokból, a folytonos rohanásból: egyeztetés, bíróság, ügyészség, interjúk, tanúk, újabb telefonok, újabb egyeztetések…”

„Ez ijesztett meg igazán – nem a rák. Attól rettegtem, mi lesz velem a műtétek és a kezelések után. Mit fogok csinálni, mit kezdek magammal, ha nem kapom vissza a régi kedvemet, a régi lendületemet…”

„Aztán a kezelések után, a beszélgetéseinkkel elindult egy számomra is érdekes, értékes folyamat” – folytatja Kálmán. „A felépülés valóban egy váratlan újraépülést hozott. Elkezdtem másfajta hangsúlyokkal élni. Ezt korábban elképzelni sem tudtam. Az ‘új életemben’ kialakult egy másfajta ütem. Kényelmesen ébredek, reggelivel indítom a napot. Újra eljárok kocogni a Szigetre, ahogy egyetemistaként – mennyi ideje terveztem már! A családdal töltöm végre az ünnepeket – ebben is rengeteg volt az adósságom. Nem is elsősorban a szeretteim felé, hanem leginkább önmagam felé. Kihagyott születésnapok, elfelejtett évfordulók…”

„Ezt az új ritmust fegyelmezetten tartom, odafigyelek magamra. A munkában is visszatért a lendületem. Lényegesen kevesebb ügyet viszek. Csak azokat vállalom el, amelyek a régi izgalmat, a régi kihívást jelentik, és amelyeket a régi örömmel tudok végigvinni. Ezért nem értem ezt a fáradtságot, hiszen nem indokolja semmi. Ennél többet kellene bírnom.”

A kérdésre, hogy mi az a mérce, amely megmondja, kinek mennyit kell bírnia, Kálmán meglepődik.

„Hát, ha összehasonlítom magam mondjuk egy velem egykorú ügyvéddel… jó, az nagyon más. Sokféle kollégát láttam a pályán, nem mindenki ilyen megszállott, mint én. De például ha az apámra gondolok, amikor annyi idős volt, mint én… Persze ez is csalóka, mert a világ is sokat változott azóta. A határidők szorítását sosem viseltem jól, az sosem volt könnyű. De azt a borzasztó sürgetést, ami most van, nagyon nehezen tolerálom. Apám idejében még más volt. Nálam folyamatosan pittyeg a telefonom, még hétvégén is. Hol az egyik, hol a másik csatornán jön valamilyen üzenet. És persze mindegyikre azonnali választ várnak. Sokszor az üzenetet elolvasni sincs időm, mire már hívnak, hogy mi a véleményem. De ennél azért mégiscsak jobbnak kellene lennie a teherbírásomnak. Mégis van egy szint, amit – akárhogyan – teljesítenem kell…”

Kálmán szavai nem lepnek meg.

Ismerősek, ahogy a dühe és a tanácstalansága is. Elárult a testem! Miért „hisztizik”, miért nem viselkedik rendesen? Miért nem teszi azt, ami a dolga? Miért különcködik, nyújt be mindenféle különleges igényeket? Miért vet gáncsot, hogy rendesen éljem az életemet, rendesen ellássam a feladataimat – és éppen most, amikor elkezdtem törődni magammal?

Sokszor, sokaktól hallom ezeket a kérdéseket – vagy inkább vádakat. Haragos, tehetetlen vádakat: „a testem az ellenségemmé vált, nem teszi azt, amit én szeretnék…”

Úgy tűnik, azt elég könnyen elfogadjuk – már ha ez egyáltalán könnyűnek nevezhető egy betegség után –, hogy jobban odafigyeljünk magunkra. De a civilizációval egyszerre áldott és sújtott ember azt nagyon nehezen érti meg, mit jelent visszatalálni a szervezete saját, természetes jelzéseihez.

Jó lenne ezt valahogy találóan elmondani. Jó lenne valami ütős érv, mert Kálmánt – ahogy mindannyiunkat – nem olyan egyszerű kizökkenteni a megszokott gondolati kerékvágásból.

„Ami egy mezei nyúlnak gyerekjáték” – kezdem hát egyik kedvenc példámmal –, „azért mi, ‘modern’ emberek igazi, kemény harcot vívunk. Terápiás órák garmadájába kerül, míg végre belátjuk: a szervezet jelzései felülírhatatlanok. Hogy mi sok és mi kevés, mi esik jól és mi nem, mi kellemes és mi fárasztó, azt a közérzetünk dönti el. A testünk nem arra való, hogy engedelmes szolgánk legyen, és teljesítse a nagy célokra törő ‘én’ elvárásait. Ha szolgál, csak akkor, és csak addig teszi, ameddig jó gazdái vagyunk.”

„Egy mezei nyúlnak nem kérdés, hogy ha napnyugtáig lelegelte a mező kilencven százalékát – és a pocakja is tele van –, leáll. Veszi a teste jelzéseit, és éppen ott hagyja abba, amikor elege lesz belőle. Bezzeg mi, emberek! Ezerféle okot találunk, hogy miért hessegessük el a szervezetünkből érkező figyelmeztetést: ‘elég!’ ‘Ezt a keveset már csak nem hagyom ott’, ‘egy fegyelmezett ember egy kis fáradsággal nem törődik, amikor még nem ért véget a feladat…’”

„Mezei nyúl” – nevet fel Kálmán. „Sokféle példaképem volt már, a nagyapámtól és az apámtól kezdve – ez a kedves, nagyfülű jószág most egészen váratlanul toppant ide be. De jó lesz, erre emlékezni fogok! Szóval ennyi? Ez a nagy titok? Mint a nyuszinál? Fogadjam el, hogy pont annyit bírok, amennyit bírok, és hogy jól van ez így?”

Az a helyzet, hogy akár elfogadjuk, akár nem, így van. Ha elfogadjuk, csak mi járunk jól vele. Ha elfogadjuk, tényleg jól járunk vele. 😊

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

Fotók: Pixabay