Eliza útja: A csoda a fájdalom mögött

Még mindig nehéz elhinnem, ennyi és és annyi beszélgetés után is, de valóban így van: a csoda ott rejtőzik minden tragédia árnyékában. Vagy inkább mögötte. Igen, valahol ott, elbújva, csak arra várva, hogy végre rátaláljunk. Nem szól, nem integet, nem kiabál. Nem csalogat, nem küld biztató szavakat, hogy „Ne add fel, itt vagyok.” Lehet, hogy nem is szabad neki. Talán az a dolga, hogy várjon. Talán ő is titokban reméli, hogy rátalálnak.

Nem könnyű hinni a fájdalom mögött rejlő, tétova, szégyellős reménnyel várakozó csodában. Még akkor sem, ha napról napra megrázó és felemelő csoda-krónikák sokaságát hallgatom a terápiás székemben. Amit most elmesélek, Eliza története. Olyan történet, ami – mint minden történet – egyszerre megrázó és felemelő, de valahogy még a szokásos történetek közül is kilóg. Ha van egyáltalán “szokásos”, ha fájdalomról, meg a fájdalom feloldódásáról van szó…

Eliza útja, egész lénye, eltér mindattól, amit szokványosnak tartunk. Annyi kanyart, annyi váratlan fordulatot hozott számára a sors.

Olyan helyzetek, amelyekre sem felvértezve, sem felkészülve nem volt. Kislányként gyorsan megtanulta, hogy a világra őszinte odaadással rácsodálkozó, kedves lénye nem elég ahhoz, hogy bárki komolyan vegye a „megfelelő gyerek” helyét birtokló bátyja mellett. Pedig igyekezett. A kedvességével, a humorával, a szorgalmával, de mindez nem volt elég. Elvégzett egy színvonalas egyetemet, és a doktori fokozat megszerzésével talán néhány cseppnyi elismerést remélt, meg egy jó szakmát. De kiderült, hogy igazából semmi köze mindahhoz, amit tanult. Egy álom, egy ábránd indította el, hogy állatokat gyógyítson, de közben rájött, hogy – az állatok szeretetén túl – csak bizonyítani akar. Kinek és mit, azt sokkal később értette meg.

Az első feleszmélés után határozottan és gyorsan váltott. Munka mellett egy újabb egyetem, és máris megvolt a második mentálhigiénés diploma – ezzel élete legszebb, legteljesebb időszaka. Egy tanácsadó szolgálatnál, egy összetartó, kreatív csapatban dolgozott. Rengeteg kedves és támogató visszajelzést kapott. Elismerték, bíztak benne, így lassan ő is elkezdett igazán hinni magában. Kezdte meglátni és elismerni a saját értékeit. A szerelem is ekkor talált rá. Nem villámcsapás-szerűen, nem első látásra, mint a mesékben – mégis mesebeli volt az a néhány év, amit együtt töltöttek. Bár abban, hogy valóban mesébe illő legyen, Eliza végtelen, a végletekig alkalmazkodni tudó odaadásának nagyobb szerepe volt.

Mégis úgy emlékszik rá, mint az igazi harmóniában, igazi egymást támogató szeretet éveire.

Aztán – mint minden mesében – eljöttek a próbák, a kihívások.

Eliza férje nem szerette azt a közeget, amiben éltek. Igazából semmit sem szeretett. Ha rossz kedve volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen volt. A munkahellyel, az országgal, a világgal, de főleg Elizával. Ő pedig – ahogy gyerekként megtanulta – kétségbeesetten próbálkozott mindennel, csak hogy a kezdeti harmóniát visszahozza. Feladott mindent. Az otthonát, a barátait, és még a legfontosabb erőforrását, a munkáját is – mert idegen nyelven már nem tudott segítőként dolgozni.

Évekbe telt, míg elengedte a kettejükről szóló álmot. Nem volt elég sem a rengeteg megalázó helyzet, sem a megélt egzisztenciális kiszolgáltatottság. Kitartott a „csak” rossz ízű, hol mély sebeket hagyó megjegyzések mellett, és a teljes, „büntető” érzelmi negligálás idején is. Valahogy mindig visszavarázsolta, ha csak percekre is, a kezdeti édent. De hiába. Már a teste sem bírta. Pajzsmirigybeteg lett, majd fél évre rá, a 40. születésnapja előtt megtudta, hogy nem születhet kisbabája.

Néhány hónappal később a férje közölte, hogy válni akar. Eliza ettől még kétségbeesettebben kapaszkodott. Kinek kell most, így, „kiszáradt kóróként”, varázsát és nőiségét vesztett öregasszonyként? Mi lesz vele egy idegen világban, nyelvtudás nélkül, biztos anyagi háttér nélkül? A kínzó kérdések pánikrosszullétekig hajszolták, de végül döntött. Elkötözött a férjétől.

Akkori félállásából egy parányi szobát tudott bérelni. Az éjszakáit hetekig levegő után kapkodva töltötte. Volt, hogy a picike pénzéből csak egy joghurtra futotta vacsorára. Volt, hogy arra sem. Aztán elkezdett intenzíven nyelvet tanulni. Olvasókörbe járni, barátokat keresni. Talált egy jobban fizető állást. Még többet tanult, még többet olvasott, még többet beszélgetett. Az éjszakáit lassan elkezdte újra végigaludni.

„Aztán eljött a múlt hét vége” – meséli Eliza. Ahogy beszél, a szemében eddig ismeretlen fények táncolnak. Neki magának is ismeretlen fények.

„Látszólag semmi különös nem történt. Barátoknál voltam, beszélgettünk, iszogattunk. Hazaindultam, teliholdas este volt. A várost átszelő hídon sétáltam éppen, és valami váratlan történt. Egy furcsa pillanat, és rájöttem, hogy az életem teljes. Rájöttem, hogy a sok félelem, a sok rettegés, mind-mind csak illúzió. Ahogy az volt az álmom a házasságomról is. De minden hamis álmon és illúzión túl – itt vagyok.”

Eliza átszellemülten mesél: „Alig tudom leírni, alig tudom szavakba önteni, mi történt. Abban a pillanatban, a feleszmélés pillanatában hirtelen élettel telt meg minden. Még a híd vaskorlátja is! Színek, illatok, érzések – mintha életemben először vettem volna észre mindazt, ami körülvesz. A távolból zenét hallottam. Magam sem tudom, honnan jött, de a zene életre kelt bennem – táncolni kezdtem. A következő pillanatban ott állt mellettem egy srác. Kedvesen, minden tolakodás nélkül megkérdezte, velem tarthat-e. Hát táncra perdültünk, roptuk együtt szabadon, önfeledten. A végén megköszönte, kicsit megilletődve kezet csókolt, és úgy ahogy jött, eltűnt a semmibe…”

„Tudom” – folytatja Eliza – „lesznek még nehéz pillanatok. De azt hiszem, ez az este, a híd, a hold, a tánc, az élet akkor megélt szépsége, teljessége velem marad…”

Igen, így van ez. Egy pillanat, és annyi kín, fájdalom, veszteség után valami átfordul. Ahogy Elizával is: feltárul a csoda, előbújik, és örömtáncot jár az élet. Mert nem az a kérdés, hogy ott van-e. A kérdés az, hogy mikor vesszük észre…

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A kép illusztráció, forrás: Freepik