Bátorságra ítélve

“Milyen bátor vagy!" – hangzik el gyakran, amikor valaki megtudja, hogy daganatos betegek lelki támogatásával foglalkozom. Ez az első reakció, amivel szembesülök – és sokszor hallják ezt a betegségben érintettek is.

"Valóban bátrak lennénk?" – kérdezzük újra és újra. Mert mindarra, amit az ember megél – kétségbeesés, zavarodottság, félelem – mindenféle jelzőt lehet aggatni, csak éppen azt nem, hogy bátorság.

A diagnózis úgy robban be az érintettek és szeretteik életében, mint egy földcsuszamlás: pillanatok alatt söpör el mindent, ami addig biztosnak, kiszámíthatónak tűnt. Alapjaiban rendíti meg az addigi világot, felülír minden korábbi normát, megkérdőjelez minden mozdíthatatlannak hitt értéket.

A szembesülés jelentette sokk után jön az újabb kihívás, a megterhelő, sokszor fájdalmas vizsgálatok. Utána meg a kétségbeesett várakozás – mi az "ítélet", milyen kezelések jönnek. Műtétek, kemoterápia, sugárkezelés... és még utána is: hosszú évekig szedett, súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerek.

De a kontrollvizsgálatok időszaka sem könnyebb: újabb és újabb, sokszor hetekig tartó, idegőrlő várakozás, hogy hogy hatott a terápia.

"A rettegés, ez a legenyhébb jelző" – mondta egy betegem, mikor erről beszélt.

És még itt sincs vége. Nincs vége a kezelésekkel, nincs vége az első negatív lelettel. Nincs vége a sokadik negatív lelettel, még az ötéves orvosi küszöb átlépése után sem.

A kiújulás réme Damoklész kardjaként lebeg, még sok-sok évvel a teljes rendeződés után is.

“Nem tudtam, mi történik velem. Talán fel sem fogtam, egyszerűen képtelen voltam átlátni az egészet. Egyik helyzet jött a másik után. Csak csináltam, mert csinálni kellett. Nem hagyhattam cserben a gyerekemet, az idős anyámat... nem hagyhattam cserben önmagamat."

Ez ott nem bátorság. Ez valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen, mély és ismeretlen erő – még talán azt sem tudni, honnan érkezik.

Azt mondják, higgy a gyógyulásban. De hit itt már nem marad. Ezekben a kemény, embert próbáló helyzetekben értelmezhetetlenné válik a szó, hogy hit. Elkerülhetetlen a A félelem, a kétségbeesés, az érzés, hogy "fel akarom adni", hogy "úgy sem sikerülhet", elkerülhetetlen.

Nem a hit az, ami segít.

Ami segít, az az, hogy mész tovább. Csinálod. Elbuksz, de felsegítenek.

Igen, lesz olyan pont, ahol megrogysz, ezt nem lehet máshogy. De mindig lesz valaki, olyan, aki járt már ezen az úton, aki segít, hogy felállj. Segít, hogy menj tovább.

Mindig lesz valaki, aki veled sír, veled átkozódik, ha kell – vagy éppen veled nevet, ha lehet. Aki együtt örül veled minden EGÉSZ-ségben megélt pillanatnak.

Mindig lesz egy jókor kimondott szó, egy együttérző tekintet. Egy élmény, egy érzés, ami fordít rajtad, ami megemel. Pillanatok, amikre azt mondod, sosem hitted volna, hogy létezik. Apró felcsillanások a kétségbeesés sötétjében – olyan tisztán, olyan erővel, hogy a fényük mindent átitat.

Az átélt gyötrelmek valódi vízválasztót hoznak valódi és hamis, értékes és talmi között.

Az élet más rezgésszámon megy tovább.

Fények, ízek, illatok, örömök, szépségek – mintha mind egy magasabb dimenzióba kerülne át.

Bátorság mindez? Ha az, akkor nincs más választásunk, érintettek és segítők – bátorságra vagyunk ítélve.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztráció, forrás: Pixabay/