VENDÉGBLOG: Felszállt a felhő

Angélát nem ismerem személyesen, néhány emailt váltottunk vele a műtéte után. Mindaz azonban, amit leírt, annyira megkapó volt, hogy megkértem, készítsen belőle vendégblogot. Olvassátok szeretettel, mitől "olyan" az a hal, mitől "olyan" az élet - diagnózis után is.

Április végén egy furcsa, nem múló feszülést éreztem a bal mellemben. Elmentem ultrahang vizsgálatra, ahol a radiológus két gyanús elváltozást talált. Elindultak a vizsgálatok, és hat gyötrelmes hét alatt bebizonyosodott: „nekem annyi” - a csomók rosszindulatúak, műtétre és további kezelésekre van szükségem.  

Mire a kezemben volt minden lelet, hat hét telt el, és még mindig várnom kellett hármat a műtétre. Kilenc hét. Kicsit több, mint két hónap. Sok ez, vagy kevés? Ennyi időm volt, hogy mindazt, ami velem zajlik, tudomásul vegyem. Kilenc hét alatt kellett feldolgoznom mindent - a diagnózis sokkját, és azt, ami ezzel jár.    

Úgy éreztem, a súly alatt összeroppanok. Hiába a család, a barátok, hiába a sok jó szándék, a sok ember, aki fogja a kezem: az éreztem, magam vagyok. Bárki bárhogyan is segít, ezt a terhet egyedül viszem – a sebész az én mellemre rajzolja a műtéti tervet…

Rengeteget sírtam. A fejem minden lehetséges negatív kimenetelt körbejárt, megállás nélkül pörögtek bennem a rám váró katasztrófa képei.  

Visszagondolva különös, hogy hogyan szűkülhettem be így, hogy nem jutott eszembe egyetlen pozitív lehetőség sem – de talán mindezt érthető, egy ekkora trauma közepén. Ma már tudom, elfogadom, hogy ez teljesen „normális”, általános reakció volt. Mindenki ezen megy keresztül, aki hasonló helyzettel szembesül.

Leállíthatatlan rémképek, félelem, pánik, önsajnálat, feszkó, zokogás – csak ez volt abban az időszakban. Meg a bezárt lelkem, a süket füleim: szinte semmit nem hallottam meg abból, amit a környezetem bátorításul mondott. (Ezúton is elnézést kérek a szeretteimtől, mindenkitől, aki segíteni próbált,

de akkor falakba ütközött.)

Ez ment nyolc kemény héten át…aztán történt valami, amire a legkevésbé sem számítottam.

A műtét előtti héten négy napra elutaztam az Alpokba, ráadásul egyedül. Nehezen hoztam ezt a döntést, de végül egymagamban indultam neki az útnak.

Az első két nap sebtében összerakott terveimről szólt. Sorra pipáltam ki a listát: felkerestem Schwarzenegger szülőházát, megmosakodtam a Gartlwasserfall vizében. Túráztam, strandoltam-napoztam egy hegyi folyó partján – de este, a vacsoránál, ennyi öröm és szépség után is, elpityeredtem. Ahogy a tányéromra néztem, az ötlött fel bennem, hogy „mikor látok megint ilyen szép halat a tányéromon!?”  

A harmadik napon már semmilyen tervet nem követettem. Éltem a teljes szabadság jogával – hiszen senki nem szólt bele, tényleg azt tettem, amihez éppen kedvem támadt. Egészen káprázatos, felszabadító élmény volt…

Felmentem egy 3000 méteres hegytetőre. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg a felhő felszáll a velem szemben lévő csúcsról – az volt Ausztria legmagasabb hegycsúcsa. De a felhő bizony nem akart elmenni onnan. Bosszús lettem, hiszen én azért mentem, hogy azt a szirtet még egyszer megpillanthassam. 

Több órát fenn voltam a magasban, és vártam… és közben figyeltem az embereket. A távolt. Magamat. Egyszerre csak megtalált valami egészen káprázatos élmény: megéltem a jelent.  

 Jó volt így elidőzni, a 16 fokban… A hegycsúcs nem bújt

elő, engem pedig szorított az idő: el kellett érnem az utolsó felvonót. Elindultam hát lefelé. Néhány csillogó követ még elcsentem, hogy hazavigyem magammal, a lenyűgöző panorámát és az élményeket pedig betettem a szívembe, a legszebb emlékeim közé.

A szállásomra tartva, a szerpentinen, sok más csodát is láttam. Úgy éreztem lelassult az idő, jelen vagyok. Illatok, hangok, formák… minden együtt, egyszerre, egyetlen pillanatban.

Többször félreálltam az autóval, és csak ültem, ámultam a világon.

Már közeledett az este, leszállóban volt a nap, és szállásom még minidig nem volt, de akkor az sem érdekelt. Csak ültem néztem a tájat, a varázslatosan szép természetet, ami körülvett, a naplementét a színeket…

Persze szállás is adódott, és hosszú idő óta először: mosolyogva aludtam el.

A negyedik napom teljes eufóriában telt. Nem gondoltam a sem a rákra, sem a műtétre, sem arra, hogy mit hoz a másnap, milyen lesz az onkoteammel való találkozó.

Fontosabb dolgom támadt: végiggondolni, hogy kaptam egy második esélyt. Mélyen beírni magamba, hogy bármi is történik velem az onkológián, az azért lesz, hogy ide visszajöjjek. Hogy újra végigjárjam ezt az utat. Hogy újra megpillantsam a csúcsot– mert amit átéltem, az nem mindennapi.

„Bármikor visszajöhetek”, öntött el valami boldog, megnyugtató érzés.  „És ha megint eltakarják a felhők? Az se baj!” Szükségtelen végletekben gondolkodni: megpillantottam vagy nem – a „csúcs” így is megmutatta magát. Többféle módon is.

Bár az utam ekkor már hazafelé fordult, még túráztam egy rövidet. Ismét sok izgalmas helyre eljutottam, jó képeket készítettem – délután kettő körül még mindig a Grossglockner magashegyi út látványosságai között rohangáltam fel – le, mint egy gyerek.

Valami átkattant.

Azzal sem törődtem, hogy még 7-8 órás út vár rám hazáig. 

… és végre meghallottam, azt is, hogy mit akartak mondani korábban a barátaim. Felfogtam, hogy nem kell, hogy összedőljön az életem, a világom... Még sok örömteli dolog vár rám.

Meg kevésbé örömteli is.

De ezzel együtt szerencsés vagyok: pusztán egy maroknyi emlősejtállományt veszítek el.

 Megértettem azt is, hogy ez az – igazából apró – veszteség biztosítja, hogy újra teljes, félelemmentes, egészséges életet éljek. Rájöttem, hogy egy feladat van előttem, és nem egy ellenség. Amivel meg kell küzdenem, csak egy betegség – ami ma már jól kezelhető.

Mire hazaértem, megszűnt mindenféle félelem, eltűntek a negatív gondolatok. A szeretteim is meglepődtek, azt hiszem. Talán nem tudták, amit én igen: hogy csak idő kérdése, és vissza fogok menni az osztrák Alpokba, és pont olyan szép halat eszem majd újra, amit aznap este került a tányéromra.

Hajnali 1 volt mire otthon ágyba kerülte. Már csak 3 nap volt a műtétig.

Találkoznom kellett még az onkoteammel, és várt rám egy izotópos vizsgálat is. Tettem, amit kell, összeszedetten, fegyelmezetten – önmagam számára is meglepő módon.

A műtőben az előkészítés közben azért még elsírtam magam – de utána mosolyogva ébredtem. Mosollyal az arcomon, és hálával a szívemben.

Az azért furcsa volt – be kell vallanom – hogy a mellem helyén nem volt más, mint egy kis kupac, 240 ml sóoldattal. De még ezért is hálás voltam, sőt boldog – mégsem csak egy csuri csonk… A műtét után minden önsajnálat megszűnt. Csak én és a testem – megyünk előre. Mindig csak egy lépés, mert azt az egy mindig meg lehet tenni.

A kórteremben sokat nevettünk a többiekkel – már amennyire a sebeink engedték. Rájöttem, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint az én betegségem. Vannak, akiknek ennél nehezebb jutott.

Öt nappal a műtét után, a semmittevés közepén, határozottan megérzetem, hogy valami tényleg megváltozott. Bár a kórházban még elmorzsoltam pár könnycseppet, már azt is örömömben, hogy viszont látom a szeretteimet.

Még a sebészem furcsa humorát is elkezdtem érteni.

A sebeimre is harci sérülésként tekintek. Örvendezek minden apróságon: hogy meg tudom emelni a poharam, hogy van étvágyam. Most épp annak örülök, hogy már csak egy dréncső van bennem. Minden kis dolgot észreveszek: mi az, amiben valami többre vagyok képes, mint tegnap.

Néha még egy-egy helyzetben könnyes lesz a szemem, de ez már „csak” a fizikai fájdalomtól. Nehéz volt, amikor az első napokban fel kellett ülni, és máig belém nyilall a műtéti területen, ha egy rossz mozdulatot teszek.

A negatív gondolatok nem pörögnek már. Most azon töröm a fejem, hogy hogy van ez: így átalakulhat, így megkönnyebbülhet a tudat? Egyszerre csak egy egészen más síkon kezd el gondolkodni? Mi okozza ezt a változást?  Gondolkodom, de nem találom rá a válaszokat.

Valamit azonban megtudtam: amit én átéltem, az nagyon sokak tapasztalata. Egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy így van.  

Felmerült bennem, hogy átestem-e a ló pozitív oldalára. Vajon mi lesz, ha kapok egy rossz hírt, ha összeomlok – hiszen a szövettani vizsgálat még előttem van.  De jöjjön bármi, majd átmegyek azon is, mint ahogy most, a műtéten.

Megtanultam, hogy már van kulcsom önmagamhoz: megint elmegyek a hegyekbe, vagy csak szerzek egy „olyan” halat…

A blogbejegyzést és a fotókat Angéla készítette, és hozzájárult, hogy az Összehangolva Alapítvány térítésmentesen felhasználja a honlapján és közösségi felületein.

📖 Digitális segítő könyv daganatos betegeknek és hozzátartozóiknak

Ez a blog egy folyamatosan bővülő digitális segítő könyv része, amelyet dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter, pszichoonkológus állított össze. A könyv közérthetően mutatja be a daganatos betegséggel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, és gyakorlati segítséget nyújt az érzelmi egyensúly megőrzéséhez. Relaxációs gyakorlatok, önsegítő technikák, hanganyagok és számos további tartalom segíti a betegeket és hozzátartozóikat a betegség különböző szakaszaiban.

A digitális könyv itt érhető el: vankiutarakbol.hu