Tányérpörgetés – avagy járd inkább az élet táncát

Eltelt három év, túl vagyok a harmadik mammográfián is – negatív. Mindaz, amit átéltem, a diagnózis döbbenete, a műtét, a sugárkezelés feszültsége lassan már a múlt. Az a távolság, ahonnan érdemes visszanézni…

… morfondíroztam épp, amikor – öntudatlanul – rákattintottam egy félbehagyott blogbejegyzésemre. A Manóval diskuráltam benne, de az emlőrák váratlanul rám szakadó híre mindent átfogalmazott. Elfeledkeztem róla, ott maradt a fiók – pontosabban a számítógép – mélyén. 

Váratlanul rám szakadó hír...? Ebben az írásban benne volt minden - két héttel a diagnózis előtt. Megdöbbentett, ahogy újraolvastam. Valahol mélyen, legbelül, pontosan éreztem, mi történik – bár megállítani már nem tudtam. A leckét azonban megtanultam: a táncot, az élet táncát, járom azóta is. Könnyű léptekkel - a maga ütemében. 😊

– „Láttam már jobbat is.” - mondja a Manó.

A szavai most egészen máshogy csengnek. Látszólag ugyanaz a könnyed, vicces hang, amivel folyton csipkelődik, ha valami nem tetszik neki. Mégis: a szavai mögött lapuló szokatlan, kétségbeesett tónus megüt.

– Láttál már jobbat? Mit?! – kérdezek vissza. Igyekszem én is, hogy lazának tűnjek, de belül tudom: zavartan és félelemmel várom a válaszát.  

– „Tányérpörgetést. Láttam már jobb tányérpörgetős előadást. Tudod, a cirkuszban - ott vicces. Teli van bizsergető izgalommal meg nevetéssel, mert végig tudod, hogy akármennyit sikongatsz és izgulsz, a tányérok a helyükön maradnak. Amit most te csinálsz, azt bizony még nézni is rossz”.

– Értem, Manó, értem amit mondasz. Pörgök, jól látod. Pörgetem a tányérjaimat, kötelességtudóan. De nem vagyok sem ügyes, sem rutinos tányérpörgető, és bár minden erőmet megfeszítve rohangálok, bizony elfáradtam. Nagyon. Ezt a mutatványt én sem élvezem. 

– „Az látszik. Nem is ajánlom, hogy folytasd”.

– De hát ezt nem lehet máshogy csinálni! 

– „Nem lehet máshogy csinálni”. Nem ez az a mondat, amit olyan sokszor hallasz a hozzád fordulóktól? Nekik mit szoktál mondani?”

– Igen, de…

– „Igen, de. Hm…”

– Manó, komolyan, ha most leállok, vagy akár egy kicsit is csökkentek a tempón, leesik egy tányér… vagy több… vagy mind…

– „Az a baj, hogy már most potyognak. Pörögsz, esztelenül, futkosol ide-oda, de hiába. A tányérok már így is, úgy is esnek, törnek… a cserepek csak úgy szállnak, szanaszét."

– Nem, az nem lehet! Nem eshetnek le!

– „Miért?”

– Miért?! Ha leesnek, olyasmi történik, aminek nem szabad megtörténnie: csalódást okozok. Azt hiszem, Manó, még soha életemben nem féltem ennyire. Tudom, most Micimackó barátoddal jössz majd, amikor Róbert Gida felfelé vonszolja a lépcsőn, és miközben Micimackó feje minden lépcsőfokon koppan egyet, azon tűnődik, hogy a lépcsőn való közlekedésnek más módja is lehet. Ismerem a csattanót, sokszor idéztem magam is: ahhoz, hogy Micimackó mindezt végiggondolja, először meg kellene állni. De ha én most megállok, akkor eltörhetnek ezek a csodás, értékes tányérok. Mind mind különleges kincse az életemnek. 

– „Akárhogy is, most minden módon pórul jársz. Ha leállsz, vagy akárcsak csökkented a tempót, különleges, míves tányérokat veszítesz el. Ha nem állsz le, végképp kimerülsz, és összerogysz.  Az lesz csak az igazi csörömpölés… az tényleg véget vet a produkciódnak.”

– Csapdában vagyok. Nem elég, hogy marcangol a félelem, a sarokból még a szégyen is vicsorog rám – kudarcot vallok. Most mit tegyek!?

– „Lélegezz. Néhányszor szívd be, és engedd ki a levegőt. Lassan, mélyen. Jó.

És most válaszolj. Ezt nem lehet máshogy csinálni?” 

– Tudom, hogy lehet, de nem látom, hogy hogy. Tudom, hogy csőbe húzott a félelem. Valami hamis képet vetít, de olyan homályos ez az egész… 

– „Hunyd le a szemed, és lélegezz. Csak lélegezz újra. Most nyisd ki, és nézz szét magad körül. Mit látsz?” 

– Ó…! Erdőket, virágokat, mezőket és folyókat…a társam, a szeretteimet, barátokat! Villamost, ahogy a síneken csilingel. Egy lányt, amint a szoknyájába belekap a szél. Macskát, a sarokban nyújtózni. Kenyértésztát, damaszttal letakarva, a kosárban dagadni – mind-mind a saját, békés ütemében. Igen, azt hiszem, a félelem hazudik. 

Tudod, Manó, most úgy tűnik, nincs is színpad, nincsenek is tányérok. Valami buta illúzió játszik velünk. Azt hiszem, ez az egész sokkal egyszerűbb. Az élet pörög, táncol… táncol a maga kényelmes ritmusában, és arra vár, hogy én is, mi mindannyian, táncra perdüljünk vele.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

A képek illusztrációk, forrás: Unsplash, AI