Parancsszóra lazítani

Ahogy arról egy korábbi blogomban is írtam, pszichiáterként rengetegszer kapom a kérést, hogy mondjak valami gyors és hatásos módszert a feszültség kezelésére. Nem is kérés ez olyankor, csak úgy pattognak a szavak: gyerünk-gyerünk! Elő a jótanácsokkal, nincs idő vacakolni – már vár a következő feladat. De lehet parancsszóra lazítani?

Lehet egyik teendőből a másikba rohanva kikapcsolni? Lehet telefont nyomkodva, Facebookon posztolva, két elintéznivaló között futva átgondolni mindazt, ami egy könnyedebb élethez szükséges? Nem nagyon.

Ahhoz, hogy valami változzon, betett energia, és - igen - rászánt idő szükséges.

A gyorséttermek, rapid fájdalomcsillapítók, azonnali hitel megoldások és 1 napos meggazdagodás-tanfolyamok világában elveszni látszik ez a régi tudás. Bármi új hozzáállást kialakítani, bármilyen érdemi változást elindítani - az bizony időt igényel.

Szinte élhetetlenre pörgettük fel az életünket, teljesíthetetlen magasságokba tornásztuk fel elvárásszintünket, de ettől függetlenül, az emberre vonatkozó törvény változatlan maradt. A szervezetünk annyit bír, amennyit valójában bír, nem annyit, mint amennyit mi szeretnénk. És olyan tempóban birkózik meg helyzetekkel, amilyenben tud, nem olyanban, mint amit mi szeretnénk… és a változás lassú.

De legyen, vállalom a kihívást.

Mit tehetünk „gyorsan”, ha stresszessé válunk, ha eláraszt minket a feladatok, határidők, tennivalók tengere? Ha azt mondanám, hogy – ha már gyorsaságról volt szó – álljunk meg gyorsan egy épp bimbózó rózsatő előtt, sokan azt hinnék, elment a józan eszem. Pedig érdemes kipróbálni. Érdemes felfedezni, hogy mekkora öröm csodálni az épp kibomló virág formáját, színeit. Belefeledkezni az illatába, átadni magunkat a pillanatnak, hogy azt a csodát, amit a természet a rózsa virágaként alkotott, egészében felfedezzük.

A gyors stresszkezelés egyik leghatékonyabb formája ugyanis a pillanat.

Az éppen adott pillanat - ha nem rózsa, akkor a fák susogása, egy épület homlokzata, a körúton zötyögő sárga villamos, vagy a beton töredezett vonalainak mintázata…mind-mind egy felfedezésre váró világ.

S ha már a körülöttünk lévő világ adta lehetőségeket mind felfedeztük, nézzünk be „belülre” is. Vizsgáljuk meg közelebbről azt a helyzetet, amiben valaki feszültté válik, hiszen mint minden megszülető érzésnek, így a feszültségnek is, megvan a maga oka.

Egy ügyintéző előtt két és fél órás tömegben várakoznak az emberek. Teljesen érthető, hogy ettől kétségbeesett, ingerült lesz. Amikor azonban bekukkantunk a „belső térbe”, és megnézzük azt a mozit, ami az ügyintéző fejében fut, kiderül, hogy más is van ott, nem csak a hosszan kígyózó sor. Felvillanó képsorok sokasága, a háttérben folyamatosan futó mondattöredékek: „jaj, nem leszek kész… jaj, biztos, hogy kirúgnak, elborít ez az egész… aki a sor végén áll, irtó dühös, rám fogja borítani az asztalt, bepanaszol a főnöknél… nem fogom tudni kezelni a helyzetet, megszégyenülök…kirúgnak, mi lesz a hitelünkkel…elveszítjük a lakást”…

Pörög a katasztrófafilm, megállíthatatlanul. A józan mérlegelést - ha az elején még lett volna – az egyre vadabb, egyre ijesztőbb jelenetek végérvényesen elsodorják. Ha pedig mindez kevés lenne, rásegít még egy hang: „nem tehetsz semmit, ezt nem lehet máshogy csinálni”.

Ha csak néhány percem lenne, hogy valami jótanáccsal álljak elő, egy pillanatra megállítanám a mozit. Az egyes elemeket külön-külön vetíteném ki, megvizsgálnám közelebbről a képsorokat, mondatokat.

Tényleg úgy van minden, ahogy látszik? Tényleg dühös, tényleg felborítja, tényleg kirúg, tényleg elveszik, tényleg nem lehet…?

Szóval a stresszkezelésre a néhány perces tanácsom az lenne, hogy álljunk meg egy kicsit, a mozi közepén. Vegyünk néhány mély lélegzetet. Ahogy lazán, egyenletesen lélegzünk, és lassan távolodunk, lassan lazul a katasztrófafilm bűvölete is. Most már új szemmel nézhetünk rá a dolgainkra. Valóban igaz az, ami a félelem tükrében annak látszik? Valóban olyan fontos mindaz, ami a pörgés hevében annak tűnik? Valóban nem lehet máshogy csinálni?!

Sajnos azt nem ígérem, hogy ettől a néhány perctől bármi tartósan megváltozik. De ott, akkor könnyebb lesz - érezhetően, átélhetően. A mozi leáll, a szorítás enged, test és lélek új lendülettel, újfajta energiákkal indul a folytatásnak. Ahhoz azonban, hogy mindez tartós változást hozzon, valóban hatékony erővé váljon, idő, és sok-sok ismétlés szükséges.

Állj meg egy pillanatra, lélegezz kényelmesen, puhán a test ütemében: belégzés és kilégzés… még egyszer, még egyszer... Közben válaszolj a kérdésre: mi az, ami igazán számít - újra és újra.

Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter