top of page

Le lehet győzni a rákot - 9 és fél év kemoterápia után most 3 gyerek

Pszichoonkológusként rengeteg megindító történetet hallottam már, rengeteg lélekemelőt is. Az a sztori, amit most leírok, valahogy mégis kiemelkedik az eddigiek sorából.  Egyszerre megrázó és felemelő. Egy elképesztően nehéz és szép történet egy elképesztően kedves fiatal apukáról. 


Tibi a Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetésnek világnapi ünnepségén mesélte el betegsége – és gyógyulása – történetét. Bár végig könnyedén és elegánsan konferálta a rendezvényt, amikor azért került a  kezébe a mikrofon, hogy önmagáról beszéljen, ő is csak szabadkozott. 

Nem akar a saját dolgaival előhozakodni, vannak már itt fontosabb dolgok… Aztán lassan belemelegszik, és ahogy felbukkannak a megélt élmények, előtolulnak az érzések, a mondatai egyre oldottabban követik egymást.. Mindaz, amit elmond, mély nyomot hagy mindenkiben.  


„18 éves voltam, amikor megkaptam a rák diagnózisát”- kezdi Tibi. „Először fel sem tudtam fogni, egyszerűen nem értettem, hogy mi történt velem. Nagyon nehezen indult a dolog. Egy nagy hasi műtét várt rám, ami már önmagában veszélyes, de a helyzetet váratlan szövődmények nehezítették tovább. Hashártya gyulladásom volt, és begyulladt a hasnyálmirigyem is.

Mások, a cimboráim vígan buliztak, meg csajoztak, mentek mindenfelé, én meg … Heteket feküdtem a kórházban szó szerint élet és halál között. 

Az onkológus először jól leteremtett, amikor a felépülés után megkerestem a további kezelések miatt. Dühösen kérdezte, hogy hol voltam, de nagyon megszeppent, amikor megmutattam azt a nagy köteg papírt, a zárójelentést, ami rólam készült.


Emese doktornő vett kezelésbe, akinek azóta sem nem tudok elég hálás lenni. Nagyon szigorú volt velem, ami akkor nagyon rosszul esett. Irtó kemény volt a kezelés, és egy nagyon feszes ütemet kellett tartanunk. 28 naponta kaptam a gyógyszereket. A kemoterápia annyira megviselt, hogy sokszor a kúra után nem tudtam elsétálni a kórház bejáratáig, annak ellenére, hogy  Dr. Nagy Emese doktornő rendelője van hozzá a legközelebb. Mégis, 28 naponta mennem kellett, nem volt kegyelem. Volt, hogy kértem, hogy legalább egy kicsit hadd pihenhessek még, ám a doktornő hajthatatlan volt. Most már értem, hogy miért. Akkor persze lázadtam, haragudtam – de Emese doktornő nem engedte, hogy eltérjünk az eredeti tervtől.

Számára egyetlen cél, egyetlen kimenetel volt elfogadható – az, hogy meggyógyulok.  Az út azonban nagyon hosszú volt odáig.

Már jócskán benne jártam ebben az egészben, amikor rátaláltam Magdi Nénire, aki  a Magyar Rákellenes Liga hatvani alapszervezetének  vezetője. Ő is átment a rákon, mindent értett, amin én keresztülmegyek. Rá mindig lehetett számítani – ahogy máig is lehet. Magdi Néni fáradhatatlan, mindig kész néhány vigasztaló, jó szóra. A gyógyulásom után itt maradtam vele az alapszervezetben. 


Az első két év gyötört meg leginkább. Nagyon féltem, hogy mi lesz. Kétségbe voltam esve, nem láttam magam előtt jövőt. Két évig minden nap azzal keltem fel, hogy jobb lenne, ha véget érne. Egyszerűbb lenne, ha nem lennék. Aztán valahogy mégis… A legnehezebb talán az volt, hogy nem élhettem azt az életet, amit a kortársaim. A napjaim, heteim, éveim ritmusát a 28 napos kezelések, és az azt követő rosszullétek határozták meg.


Pontosan 9 és fél évig jártam az onkológiára … az utolsó években már a menyasszonyommal. Onnantól azért egy kicsit könnyebb volt. Ma már a feleségem, három gyermekünk édesanyja. Kézen fogott: „gyere, Apukám, megcsináljuk…”

 


Végül eljött az a nap, amiről sokáig azt hittem, sosem érem meg.

Emlékszem, amikor Emese doktornő azt mondta, hogy minden rendben, vége a kezeléseknek. Először el sem tudtam hinni, egyszerűen képtelen voltam felfogni. Aztán amikor végre tényleg elhittem, amikor felfogtam, hogy tényleg lezárult ez a fejezet, csak sírtam, sírtam megállíthatatlanul.

Órákig nem tudtam mást, csak zokogni. Volt akkor abban minden. Megkönnyebbülés, felszabadulás, az eltelt évek gyásza, de főleg hála … hála mindenkinek, aki segített. 


Azóta is rendben vagyok. A feleségemmel együtt vagyunk, van két fiunk és egy kislányunk. Nekem ez a legtöbb. Elmondtam már sokszor a történetemet, írtak róla cikket, csináltak velem TV riportot. Elmondom ezután is, annyiszor, ahányszor csak kell, ha a példámmal reményt adok. Ha segít, hogy elhiggyék, nem egyszerű, de túl lehet lenni a rákon.

Bármilyen mélypontok is jönnek, meg lehet gyógyulni.

Nekem nagyon sokat jelentett az a sok szeretet, az a rengeteg önzetlen segítség, bátorítás, amit kaptam, ezért is maradtam itt az alapszervezetnél. Szeretnék ebből visszaadni, továbbadni azoknak, akiknek most van szüksége rá.”


Tibi egy nyurga, nyakigláb fiatalember. Kedves és nyitott, egyszerű és vidám. A tekintete csupa mosoly, csupa huncutság. Boldog férj, három apró ember büszke édesapja. Ha az utcán látnád, elmennél mellette. Pedig igazi hős. Példa mindannyiunknak. 


Egészséget kívánok Neked, Tibi! A többi – mindazzal, amit Te tudsz – jön magától! 


1 028 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Comments


bottom of page