.png)
Komoly baj van ma az egészségüggyel. Akármit is hallunk, bármilyen hurrá-optimista mondatok látnak napvilágot a hivatalos közleményekben, aki a hétköznapi valósággal szembesül, egészen mást tapasztal. Valami egészen mellbevágót.
„Rideg, személytelen, lekezelő, együttérzés nélküli, megalázó” - mindennapi jelzők lettek ezek a súlyos szavak. Betegek írják így le az érzéseiket az orvossal való találkozásról, a rákkal való szembesülés és küzdelem kemény pillanataiban. Abban a nagyon sebezhető állapotban éreznek így, amikor a korai és méltatlan vég lehetőségével farkasszemet nézve épp támogatásra, melegségre, az orvostól érkező biztatásra lenne elemi szükségük. (Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy szerencsére sok betegem arról számol be, hogy őszinte és partneri viszonyban tud együttműködni az onkológusával.)
A miskolci József Attila könyvtárban zajlott legutóbb a Barkochba c. film vetítése, mely épp az orvos-beteg kommunikációról szól. A vetítés után beszédes a csend. Majd lassan szakadnak fel az érzések - az érintettek, hozzátartozók sebei, a hiányérzet, a sokszor visszanyelt, tehetetlen düh.
A bennem lappangó keserűséget újra felkavarja a beszélgetés.
Eszembe jut egy másik, közelmúltbeli este, az Országos Onkológiai Intézetben. Akkor a zsúfolásig megtelt tükörteremben a Tündérkezek című kötet pályázati díjátadója zajlott, én voltam az egyik meghívott előadó. A könyv mély és megrázó önvallomások gyűjteménye. Versek, novellák, amiket daganatos betegséggel érintettek és hozzátartozóik írtak az út fájdalmas, felkavaró, megható, lélekemelő állomásairól.
A díjátadó estéjén a másik szakértő egy onkológus főorvos volt, aki bocsánatkéréssel kezdte. Elnézést, amiért rekedt a hangja, épp csak hallani a szavait. Tegnap este beszélni sem tudott, de mára már jobban van, dolgozott is, a rendezvényre a rendeléséről érkezett. A szavai fátyolosak, de a mondatok, amiket mond, erősek.
„A betegnek joga van egyenrangúnak érezni magát az orvosával való kommunikációban. Joga van kérdezni, partnernek tekinteni az orvost.”
Nem az orvosnak a beteget – hangsúlyozza -, hanem a betegnek az orvost!
Hallgatom a mellettem ülő, madárcsontú főorvosnő szavait - legalább 30 évnyi praxis van a háta mögött. Minden mondatát úgy kezdi, hogy „mindig elmondom a betegeimnek…” Mély tiszteletet és hálát érzek, mert tudom, hogy mint sok orvoskollégánál, nála is mindennapos, hogy 6 órás onkológiai rendelését 8-10 óra alatt tudja csak teljesíteni. Ez legalább 2-3 óra késést jelent a "következő műszakról”, ahol már megjegyzésekkel várják emiatt; közben 50, 70, 80 beteget lát el. Inkább ne is számoljuk ki, hogy ilyenkor hány perc jut egy emberre, egy ember sorsának a mérlegelésére! Átnézni a leleteket, a kiválasztani a megfelelő terápiát. Átbeszélni az ezzel kapcsolatos összes tudnivalót úgy, hogy - gyakorló orvosként tudom - ennek az időnek a duplája megy el azzal, hogy az adatokat a számítógépbe rögzítse. Közben lefagy a gép, elromlik a nyomtató…
A mai rendszerben elsikkad a jólelkű orvosok, nővérek szürke tömege - pedig az egészségügy jelen állásának ők hasonlóképp kiszolgáltatottjai, mint a betegek.
A gyógyítók helyzete az „érem másik oldala”. A bántó, elfogadhatatlan helyzetek takarásában, napról napra elkötelezetten vívják a harcukat, hogy a feladatukat valahogy ellássák. Valahogy, mert rendesen ellátni már szinte lehetetlen.
A mostani közös filmnézés után is hallunk felszólalásokat az orvosok mellett: fáradtak, túlterheltek… Egy hölgy elmondja, hogy a háziorvosi rendelés vége után két órával a váróban ülve megsajnálta a jó doktort, inkább hazament. Tehát empatikus volt ott, ahol őt illetné az együttérzés. Megértő volt – és ellátás nélkül maradt. Hogy van ez?! Jó lenne, ha végre minél többen észrevennék: a mai egészségügyben vesztesek állnak mind a két oldalon.
Minden keserűségem mellett, van egy álmom.
Mi lenne, ha a most látszólag egymásnak feszülő felek valódi párbeszédbe kezdenének? Nem csak a rendelőben, hanem egy tágabb, társadalmi színtéren. A beteg és orvos egyaránt kiállna magáért, de a másikért is. Visszaszerezhetnénk a betegellátás méltóságát az érintett és a segítő oldalán is. Létrejöhetne egy jól működő rendszer, ami nem csak a betegek jelen problémáira kínál megoldást, de a számítógép előtt görnyedő, folyamatos idő-, és eszközhiánnyal kínlódó, a szervezetlenség, rendezetlenség útvesztőibe kényszerült gyógyítók méltatlan gyötrelmeit is megszünteti.