Juniális az Összehangolva Alapítvánnyal – a "leg"-ek napja a Normafán

Milyen név illene ehhez a naphoz? Ez a kérdés motoszkált a fejemben, miközben hazafelé zötyögtem a 22-es buszon, miután a Normafánál köszöntöttük a nyarat Összehangolt csapatunkkal június 15-én.

A busz ablakán át bámultam az ezer színbe öltözött tájat, de most sem a fák dús zöldje, sem is a nyári virágok cifrasága nem kötötte le a figyelmem. A lelki szemeim előtt a nap képei cikáztak. Érzések, ízek, illatok. Élmények, találkozások, a nap önfeledt, meghitt, néha szívszorító pillanatai.  Tényleg mi lenne az az név, ami mindezt hűen visszaadja? Talán a „legek napja”, ötlött eszembe, ahogy tódultak elém az események. 

Vegyük hát számba a „leg”-eket, mert volt belőle bőven.

A csapat a Gyermekvasút Szépjuhászné állomásán találkozott, és ahogy az érkezőket vártam, azt gondoltam, ez lesz a nap legizgalmasabb pillanata. Hat olyan résztvevő csatlakozott hozzánk, akikkel - egy rövid telefonbeszélgetés után – most találkoztam először. Nemrég értesültek a programjainkról, nagy lelkesedéssel érkeztek, és nagy öröm volt köszönteni őket a gyógyultak és gyógyulók összehangolt csapatában.

Amikor begördült a kisvonat, biztos voltam benne, hogy ez az az élmény, amit nem lehet fokozni. Önfeledt, gyermeki örömmel kapaszkodtunk fel a kis vagonokba, de épphogy csak elhelyezkedtünk, jött a következő leg: megérkeztek a világ legcukibb gyermekvasút kalauzai. Jegyet kezeltek, bemondták a következő állomást, szalutáltak - nagy komolysággal, teljes odaadással, igazi felelősségtudattal végezték a dolgukat.

A soron következő „leg” egy gyönyörű séta, a Budai-Hegység egyik legszebb részén. A Normafa káprázatos zöldjét, a smaragd millió árnyalatát itt-ott a városra nyíló, káprázatos panoráma törte meg. Az ég kékje, a horizont végtelenje, a fák leveléről ránk kacsintó ezernyi napsugár a lelkünkig ért, ahogy az ösvényt jártuk, átadva magunkat a természet nyári varázsának. A meghittebb beszélgetésekben, amikor egy- egy résztvevővel leszakadtunk a csoport egészéről, bizony előjöttek nehezebb dolgok is. Felbuggyantak mély fájdalmak, felszakadtak súlyos érzések.

Külföldön élő unokáitól elszakadt nagymama sóvárgó magánya – távol élő unokájának csak szeptemberben tudja majd odaadni a kis kalauzainktól vásárolt játék jegylyukasztót. Kamaszlányát egyedül nevelő, 87 éves édesanyját ápoló, frissen diagnosztizált anyuka kétségbeesése - hogyan tovább. Egyedül élő, évek óta áttéttel egyensúlyozó idős hölgy aggodalma azzal kapcsolatban, hogy mit mutat majd a jövő heti CT. 

De előjött a remény is: a társak támogatásával, ennyi „jó példát látva”, az itt kapott megértéssel, biztatással talán mégis sikerülhet… 

A legváratlanabb „leg” a normafai séta alatt érkezett. Egy félreértés miatt elkerültük egymást Vajda Mártival (szerk.: a „Rák ellen, az emberért, a holnapért!“ Alapítvány

igazgatója). Akkor szaladtunk össze nevetve, mikor már mindketten lemondtunk a találkozásról. Csak egy – két kedves szóváltásra jutott idő az októberi konferenciáról, amit a daganatos betegség túlélői számára szervez Márti, és ahol a mi alapítványunk is közreműködik, és már mentünk is tovább.

Nem hiába, a soron következő „leg”-ként a világ- de legalábbis a Normafa – legfinomabb rétese várt ránk. 22 fős csapatunk percek alatt bedörgölt közel ötven, ízletesebbnél ízletesebb darabot. De a rétesevés igazi sztárja Tozó volt, aki a tálcán maradt törmeléket egy is tálra összegyűjti, és svájci bicskájával komótosan

felcsipegeti, ne veszen kárba semmi. Hiába no, a „nagy generáció“. Tozó lelkes törzsgárda tagunk, és

egyben a csapat korelnöke. 90 évével lelkes és energikus

résztvevője a csoportjainknak. Az életszemlélete,

életszeretete példa, és komoly húzóerő mindannyiunknak.

Ezek után a délutáni program már csak a gyenge ráadás lehetne, de a „leg”-ek sorozata tovább folytatódott.

Az elmaradhatatlan beszélgető-körben ÖH kártyákkal néztünk rá aktuális helyzeteinkre. A kártyák ütősek, mintha kifejezetten erre az alkalomra készültek volna. Sorban érkeznek az aha-élmények: bölcs asszony tenyerében kisnyusziként feloldódó gyász. Az elzavart vérszívók helyén kinyíló szív-lampionok az Életfán. A nagyra nőtt, magát kerekeken húzató gúnárról a felismerés: ideje lenne már elengedni…

A beszélgetés után dupla „leg”-gel érkezett az egyik legkedvesebb kollégámtól a világ egyik legkedvesebb

meditációja. Avramucz Csaba vezetésével beengedtük a napfényt, de beengedtük a szelet, és még az esőt is, hogy átfényesítse, kifújja, kimossa szépséges lélek-ruhánkat. Csaba 20 éve kedves ismerősöm, a szakmai utunk is sokszor kereszteződött már. Londonban él, pszichológiai mester diplomáját is ott szerezte. Most ugyan

résztvevőként volt velünk, megbújva az ismeretlenségben, hogy hazalátogatva velünk élvezze ezt a napot, de ez a meditáció olyan kedves és olyan egyszerű, hogy sajnáltam volna, ha a résztvevők nem ismerik meg. Nagy örömömre Csaba

azonnal vállalta, hogy megmutatja nekünk.

A meditáció után néhány egyszerű, vidám csi-kung gyakorlattal magot ültettünk, és felneveltük belőle a legszebb, legtöbb erőt adó, minden vihart kiálló energia- fánkat.

A sok „leg” között a legszebb talán mégis a zárókör volt.

Amikor számba vettük a nap eseményeit, a visszajelzések mind azt mondták el, hogy erősödtünk reményben, belső erőben. Gazdagodtunk egyszerű, de komoly segítséget jelentő praktikákban, a közösség erejébe vetett hitben.

Bár tartalmas és intenzív volt a nap, sokan úgy éreztük, töltöttebbek vagyunk, mint ahogy nekiindultunk.

A program hivatalos zárása után még egy „leg” hátra volt: a sétánk a legmeredekebb részen, az Erzsébet kilátó mellett a gyalogúton, vezetett vissza a Szépjuhászné felé. Bizony akkorra már fáradtak voltunk az egész napi programtól, de kaptattunk rendületlenül.

Többen megjegyezték, hogy nem is gondolták volna, hogy ennyi rejtett erő, ennyi lendület lakik megbújva bennük. Jól jön ez majd a kezelések alatt meg utána is …

Mi mással lehetne zárni a „leg”-ek napjáról szóló beszámolót, mint azzal, hogy várunk mindenkit legközelebb. Mi már tudjuk a dátumot, hamarosan jelentkezünk a hírekkel! 😊