.png)
Blogomban időről időre megosztom egy-egy betegem írását. Veronika történetét azért választottam, mert a sok hétköznapi csoda között, aminek évtizedek óta tanúja lehetek, különleges helyet foglal el.
Az első telefonhíváskor bizony megütött, hogy milyen fiatal, és az is, milyen komoly a helyzet, amiben hozzánk érkezett.
De az érte való aggódáson túl, szinte a első percben megszületett egy másik érzés is. A rettegésén, kétségbeesésén túl is átütött a személyisége: a szépség és erő varázsa. "Veronika virág ablakát kitárja..."
Az idézet egy gyerekkori versből való, és ez járt újra és újra a fejemben, ahogy a csoportokon láttam őt, ahogy a megszólalásait hallgattam. Mint egy virág nyílt ki a lelke egyre tágabbra, míg egyszerre csak... egyszerre csak maga is találkozott valódi önmagával. Azzal a kedves, derűs, bátor lánnyal, aki önmaga. Meglátta és megélte azt a szépséget, ami a lelkéből sugárzik, ami a szemében, az arcán tündököl - mindegy, hogy éppen van- e haja, vagy nincs. Aztán a haja is kinőtt lassan, és - mintha csak ennek az ellenállhatatlan , külső-belső szépségnek engedelmeskedne - a testi állapota is rendeződni kezdett.
Hétköznapi csoda, itt az orrunk előtt - és a hétköznapi csodákból sosem elég.
Adjon erőt Veronika története mindannyiunknak a folytatáshoz!
Olvassátok Veronika beszámolóját:
A 2021-es év elején volt egy kívánságom: szerettem volna szembenézni azokkal az érzéseimmel, amik már régen nyomasztottak, nehezítették az életem. Szívesen tettem volna ezt pszichoterápiával is, épp ideje lett volna, az életem sok szempontból akadozott. Aztán a január nem várt, fájdalmas fordulattal érkezett: nagy veszteség ért, részben saját rossz döntéseim miatt. A történtek mély nyomot hagytak bennem.
Az amúgy is sokszor kínzó, önbüntető érzéseim soha nem látott erővel szakadtak rám.
Eltűnt a biztonságom, mintha fontos darabok szakadtak volna ki belőlem. Bűnösnek, szörnyűnek éreztem magam, és újra kívántam valamit: most egy sokak által rettegett betegséget.
Lakásom magányában mondtam ki a sorsomat formáló szavakat: "Csak kopaszodjak meg, hulljon ki a hajam! Rákosodjak meg! Úgyis ezt érdemlem!"
Ekkor még csak elméletben tudtam, hogy gondolatainknak teremtő ereje van- márciusban már saját bőrömön tapasztaltam ezt.
A tavasz a megújulás lehetőségét hozta, bár nem úgy, ahogy elképzeltem.
Áttétes petefészek daganattal diagnosztizáltak egy esős, ködös pénteken. A diagnózis után álomszerű állapotba kerültem, a trauma sajátja ez az érzésvilág.
Nem ettem, nem aludtam közel egy hétig. A műtétig szó szerint az életben maradás volt a cél. Csak homályosan emlékszem azokra a napokra.
Édesanyám sokszor órákig keresett az interneten terápiás lehetőségek után, kétségbeesetten. Mindketten tudtuk, hogy a lelkemet is gyógyítani kell ahhoz, hogy a testem újra egészséges legyen. Aztán ránktalált a megoldás: Anyukámat a régi terapeutája hívta fel. Lelkesen mesélte, hogy hallott egy módszerről, kifejezetten daganatos betegeknek. "A képzelet erejét használják a gyógyuláshoz." Ez a mondat ragadta meg először a figyelmem.
Bejelentkeztem az első csoportfoglalkozásra, nem is sejtve, hogy egy napon mennyit fogok az Összehangolva- Gyógyít a képzeleted Alapítványnak köszönni.
A műtét után tudtam, hogy nem omolhatok össze, életem legnagyobb küzdelme előtt állok. Mégsem bírtam tartani magam.
A csoportra történő regisztrációnál olvastam, hogy a vezető onkopszichológus, dr.Prezenszki Zsuzsanna telefonon fog keresni egy rövid beszélgetésre. Amikor a hívása érkezett, akkor jártam utam legmélyebb szakaszát, legalábbis lelki értelemben. Sírva válaszoltam a kérdéseire, kétségbeesve meséltem el, hogy mi történt velem.
A körülményeim egyáltalán nem adtak okot a bizakodásra, mégis miután letettük a telefont tudtam, hogy valami meg fog változni, hogy az Alapítvány kulcsa lesz gyógyulásomnak.
Csak öt percet beszéltünk, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezzem elfogadását, szelíd kedvességét, együttérzését. Valamennyire megnyugodtam.
Az elkövetkezendő hetek a már ismerős, álomszerű állapotban teltek, majd elérkezett a Simonton csoport napja, ahol Zsuzsa bemutatta a társterapeutáját, Tótiván Tibor pszichológust is. Csendes típusnak vallom magam, de a támogató, szeretetteljes légkörnek köszönhetően a szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Jól esett Zsuzsa és Tibor értő figyeleme, a sorstársaim érdeklődése. Végre oldódni kezdtem, és az önbüntető hang egyre csendesebbé vált bennem a csoport utáni napokban. Töretlen lelkesedéssel végeztem az ott kapott házifeladatokat.
Több gyógyító képet is alkottam, testem érezhetően könnyebb lett a saját gyógyító mozim közben: minden este elképzeltem a gyógyulásom folyamatát, ahogy immunrendszerem életre kel, bekebelezi a daganatos sejteket. Ezzel a folyamattal önmagam szeretete is erősebb lett.
Felismeréseim hétről hétre segítették az előrehaladásom. Visszaemlékeztem az év elejére, arra, hogy mennyi rosszat kívántam magamnak akkor. A csoporton tanultak ráébresztettek, hogy amekkora erővel a rossz végkifejletre koncentrálunk, akkorával tudnánk a jóra, a minket építő eredményre is. Megmutatta, amit egykor tiszta gyermeki lelkem még tudott, hogy a képzelet ereje valóban működik! Visszaadta rég elvesztett önbizalmam, felelősséggel ruházott fel, ráébresztett, hogy életem ura és teremtője én vagyok. A vészjósló, félelmen alapuló orvosi véleményeknek, a korlátolt világlátásnak már nem vagyok rabja.
Az egészségbe vetett hitem végtelenné vált, megtanultam kezelni a szorongás rémét. Szabaddá, könnyűvé tett, megismertetett szunnyadó erőmmel.
Bemutatott egy olyan Verának, aki mindig is szerettem volna titkon lenni: szeretetteljes, erős, független, önálló, bátor, küzdeni képes, szabad. Egy teljes transzformációhoz segített hozzá, hamvaimból emelt fel az égig. Nem túlzás, ha azt mondom: részben az Alapítványnak köszönhetem az életem, az új életem. Ha ők nincsenek, azt hiszem nehezebb lett volna.
Soha nem felejtem el ezt a nyarat; testem gyógyulása kezdődött az csoport foglalkozások alatt. Napról napra változtam, egyre erősebb lettem és szeptember elején kezembe kaptam közös munkánk gyümölcsét, a negatív CT eredményemet. Teljes regresszió, daganat és áttét mentes állapot, a hasi víznek nyoma sincs. Azt gondolom elég gyorsan - mindössze hat hónap alatt!- értük el ezt az eredményt. Meggyógyultam, mert hagytam magam gyógyítani, ezért örökké hálás leszek Zsuzsának és az Alapítvány minden dolgozójának! Köszönöm, hogy vagytok és hitet adtok oda, ahol a legnagyobb szükség van rá!
Lepesi Veronika írását olvastátok Dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter blogjában. Nyitóképünk illusztráció, nem az írás szerzőjét ábrázolja.