Ki mondja meg, mit tegyek?

„Mégis, mennyit mozogjak?!” Nem is kérdés ez, inkább szemrehányás, ahogy elhangzik Ditta szájából. Néhány hete diagnosztizálták a betegségét – a tüdő rosszindulatú daganata -, a héten kezdte a kemoterápiás kezelést.

„Merthogy olvastam, hogy mozogni kell, mert az jót tesz. De mégis mennyit? Tegnap megpróbáltam futni egy kicsit, de borzasztóan keveset bírtam, nem is tudom, nem mertem nézni az órát, olyan 15 vagy 20 perc lehetett maximum. Az elég egyébként? Mert rettenetesen kimerültem tőle, pedig azt hittem, majd felfrissít. És ha nem bírok ennyit, akkor mit csináljak? Akkor mi segít majd, hogy meggyógyuljak?!”

A kérdések záporoznak, Dittából ömlik a tanácstalanság, a keserűség. „Az orvosok nem mondanak semmit, erről sem. Pedig olvastam, hogy milyen hatásos a rendszeres testmozgás. Ha legalább egy közelítőleges értéket kapnék arról, hogy az én koromban, az én teherbírásommal mi az, ami egy embertől elvárt… Ha tudom, akkor azt megcsinálom, mindenképpen”.

Ismerős az együttérzés is, a döbbenet is, amivel a szavait hallgatom. Néhány héttel ezelőttig aktívan dolgozott, élvezte az életet. Nyugdíjhoz közel is két munkahelye volt. A munkáját imádta, sokszor éjszakába nyúlóan tervezett, szervezett, egyeztetett, irányított. Nem ismert lehetetlent. Mindegy volt, hogy milyen áron, megoldott mindent – eddig.

Ahhoz szokott, hogy határozottan kézben tartja, és maga irányítja a dolgait. A diagnózis – meg az a lavina, amit elindított – teljesen vártalanul szakadt rá.

„Bár, ha belegondolok” - folytatja – „nem volt annyira váratlan. Voltak azért apró jelek már korábban…”. Ahogy tovább beszélgetünk, lassan kiderül, hogy a jelek nem is voltak aprók, „… csak hát mindig volt valami, ami előrébb volt a fontossági sorrendben”.

„De hát ez így van, nem? Ha feladat van, azt meg kell csinálni. Ha határidő van, akkor nem lehet azt mondani, hogy most nekem egy kicsit nem jó, majd holnap befejezem. Olyankor az ember összeszorítja a fogát, meg vesz egy nagy levegőt…vagy nem így van?” Elbizonytalanodik, könnyek szöknek a szemébe.

„Engem erre tanítottak. Ha valamit meg kell csinálni, akkor megcsinálom, és majd pihenek utána…mondjuk pihenni utána sem szoktam. Mindig jött valami új kihívás. Azt hittem, egyszer majd a végére érek, és ott lazítok egy nagyot. Bár a végét sosem láttam.”

A hosszú beszélgetés végén újra visszakanyarodunk eredeti kérdésére, amiért igazából megkeresett: mit kezdjen a rendszeres mozgással.

„Lehet, hogy most nem is futnom kellene.” – mondja Juli.

„Lehet, hogy a szervezetem pihenni akar. Nem tudom. Kihez forduljak, hogy megmondja?!”

Igen, ez egy alapvető kérdés. Ki mondja meg, hogy mikor mire van szükségem? Hogy mi esik jól?

Hogy mi a szervezetem mindenkori, és mi az aktuális teljesítőképessége? Ki ad rá magyarázatot, hogy az, ami tegnap kellemes volt, ma miért olyan megterhelő? Honnan tudom, hogy mennyit kíván a lelkem, mennyit bír a testem? Ki mondja meg, hogy mire van szüksége? Hogy mire van szükségem – nekem?! Ki itt a szakértő?

A szervezetünk rendelkezik egy „gyárilag beépített” finom jelzőrendszerrel, amit úgy hívunk, hogy közérzet. A közérzet jelzi aktuális állapotunkat, és mutatja az igényeinket. Figyelmeztet, ha néhány korty vízre, valami harapnivalóra, vagy pihenőre van szükségünk. Innen érkeznek azok a jelek is, amik abban segítenek, hogy valami számunkra veszélyes dolgot elkerüljünk. A közérzet szól, amikor egy forró tárgytól elkapjuk a kezünket, vagy egy hideg szobában kendőt terítünk magunkra.

A közérzet jelzései – túlzás nélkül állíthatjuk – létezésünk zálogát jelentik. Csecsemőként ezt még pontosan tudjuk, jelzünk is, ha baj van – szó szerint teli tüdőből.

Ha a baba bármiben hiányt szenved, azonnal sírni kezd. Azonnal tudatja a világgal, hogy valami nincs rendben. De ami elfogadott egy csecsemőnél, az már elfogadhatatlan neveletlenség egy nagyobb gyereknél. Így hát felnövekedve megtanuljuk, hogy a szervezetünk igényeit kulturáltan, szerényen fejezzük ki.

Csakhogy ez néha túl jól sikerül. A negatív megítéléstől tartva azt tanuljuk meg, hogy egyáltalán nem adunk hangot a szükségleteinknek.

Sem a testinek, sem a lelkinek, sőt, sokszor odáig eljutunk, hogy már mi magunk sem valljuk be saját magunknak. Egyszerűen leszokunk arról, hogy figyeljünk a szervezetünk üzeneteire. A kapcsolat így megszakad.

Pedig vannak olyan helyzetek, amikor az átlagosnál is sokkal fontosabbá válik, hogy figyeljünk a test szavára. Ilyen helyzet a kemoterápiás és sugárkezelés. Mint minden egyéb onkológiai beavatkozás, ezek nagy megpróbáltatást jelentenek. Ilyenkor különösen fontos, hogy óvni, kényeztetni, babusgatni tudjuk a szervezetünket, önmagunkat.

Ami Dittával megtörtént, sokakkal megtörténik. De Ditta már elindult egy úton. Mióta ez az első beszélgetés megtörtént közöttünk, ápolja, erősíti a jó viszonyt test és lelke jelzéseivel. Már tudja, hogy a szakértőt magában kell keresnie.

És egyre biztosabban hallgat a belső szakértőjére. Egyre közelebb kerül a hétköznapi csodához, amit a szervezet összehangolt működése rejt.