Emészthető-e a félelem?-Vendégblog a gyógyulásról

Blogomban időről időre megosztom veletek gyógyuló és gyógyult pácienseim sorait, akik megtisztelnek azzal, hogy leírják érzéseiket. A félelem a daganatos betegség szoros társa, és mindenkinek fontos kérdés, hogy vajon letehető a félelem?

Lentebb Nóra levelét olvashatjátok, a sorai engem is nagyon megérintettek.

Talán a mellé csatolt vers miatt, talán azért, mert a kezdetektől követtem az útját. Tanúja voltam annak a pokoljárásnak, amit a betegséghez tartozó szorongás hozott, de annak is, amikor az élete újra kiteljesedett. Immáron valóban EGÉSZségben.

„Nyár elején az egyik betegtalálkozón egy érintett társam tudatosította bennem: letettem a félelmet. Úgy értem, nem ez tölt ki a nap 24 órájában; napokig, hetekig, hónapokig tudok úgy élni, hogy nem jut eszembe a halál. Persze, ha jön valami betegség, vagy kontrollra kell mennem, reflexszerűen befeszülök és szorongok, de mégis, más minőségben élek, mint akár csak egy évvel ezelőtt. Ez gondolkodásra késztetett: hogy is történt ez pontosan? Tényleg megtörtént? Jó ez?

Igen, megtörtént, lépésről lépésre, mégis hirtelen.

Őszinte legyek? A betegséget követően sokáig dühös és sértett voltam, hogy mindig ott van velem a halálfélelem. Egy idő után pedig rettenetesen untam már, hogy három éve minden nap, minden percben vele beszélgessek, rá reflektáljak.

Jössz? Vagy még nem? Tényleg ilyen fiatalon akarsz elvinni?

Próbálkoztam bulvárkérdésekkel is, hátha meghatódik: Tényleg azt akarod, hogy a gyerekeimnek ne legyen anyja? Tényleg csak ennyi volt? Szinte el sem kezdtem azt az életet, amit élni akartam! (Nem érdekelte.)

Oké rendben, itt vagy, tudom, hogy itt vagy, de hagyj békén. Rendben, megtanulok veled élni, állandó remegésben. Rendben, megtanulom, hogyan kell kihozni ebből a jót. Rendben, megtanulom, miben kell változnom. Igen tudom, hogy te sarkallsz változásra, amitől, elismerem, jobban érzem magam bőrömben. Igen, akármennyire nehéz, leások magamban, feldolgozom a traumáimat és még az őseimét is.

Igen, tudok nevetni. Igen, tudom, hogy közben ott vagy. De nagyon unlak már, nem akarok állandóan félni. Iszonyúan unlak. Menj el.

Hát nem ment el. Szorongás, nyomasztó gondolatok – ott voltak. Annak ellenére, hogy tényleg sikerült, lassan, nagyon lassan változni. Tényleg így tekintettem erre a nagy, nehéz csomagra: lehetőség a változásra. Nagyon sok volt a betegség okozta nyereség, mégis folyamatos volt a bennem a feszültség, hozzám tapadt a félelem.

Közben elkezdtem még intenzívebben jógázni és kipróbáltam a yin jógát, ami nekem pont ugyanazt mondja, mint a híres PNI, ahogy hosszú kitartott mozdulatokkal előmozdítja a testi és mentális ellazulást, megteremti a kettő egyensúlyát.

Annyira megdöbbentően sokat segített, hogy két évvel a betegség után beiratkoztam egy jógaoktatói tanfolyamra, csakhogy megértsem, mitől ennyire jó és hatásos ez számomra? Hát attól, hogy az önismeretről szól, és szerintem ez a kulcs.

Rengetegszer eszembe jutott közben fantasztikus gimis történelem tanárom, aki az óráin nem egyszer groteszk mozdulatokkal ugrándozott előttünk és kiabálta:

„Gnothi seauton! Gnothi seauton! Ismerd meg önmagad! Ez a lényeg! Ez volt kiírva a delphoi jósdára!! Ezt tanuljátok meg!”

Tényleg ennyi? Ilyen egyszerű? De akkor ennek miért nincs tere? Az önismeret miért luxus? A tanfolyamot záró alkalmon pedig kaptam egy mondatot egy társamtól: „Látszanak a súlyok a lelkeden, de hidd el, túl lehet jutni mindenen”. Ezen már-már felháborodtam: ami nekem van, az nem múlik el, éld át, és utána beszélj ilyen közhelyeket, ez volt az első reakció magamban – lehet a félelem és a betegség már torz identitássá vált?

Akkoriban sokszor nyomasztó volt emberek között lenni, folyamatosan éreztem a stigmát a homlokomon, ezen a találkozón ez fokozott volt, épp egy ct-eredményre vártam, nem bírtam, szabályosan elfutottam onnan. De pár óra múlva már nagyon is birizgálni kezdett a gondolat: mi van, ha ez a mondat igaz?

Óvatosan ötletelni kezdtem, és elképzeltem a félelem letételét, és megpróbáltam, hogy a rettegést a Gyógyító képzeleten kapott imaginációs technikával radírozzam ki magamból.

Fontos állomás volt, egy nagy lépés ahhoz, hogy egy év múlva, egy nagyon intenzív belső munka után valóban letegyem azt, észrevétlenül. Mert azután, hogy elhittem, hogy letehető, már nem rá fókuszáltam, tudtam, hogy csak türelem kérdése és menni fog. Ez a lépés teremtette meg a teret ahhoz, hogy észrevehessem, hogy a mérlegnek két szára van, a félelem ellensúlyát az öröm képezheti és figyeljek tudatosan ez utóbbira, oda pakoljak minél többet, tanuljam meg, hogyan kell (ez sem volt egyszerű). Erről a kezdeti fázisról született ez a versem:

Antisziszifusz - Szuszifisz

többször fordult már elő,

- hiába az egykor erős extrovertáltság, -

ha hívott egy régi, kedves társaság,

- amit összetartott a szeretet

vagy minimum a szimpátia -

én azt éreztem,

nem tartozhatom oda.

Testem elé hártya ereszkedett,

kétségbeesve próbáltam

áthatolni, de nem lehetett,

hang nem jött ki a torkomon;

a betegség nem engedett,

börtönbe zárt a tapasztalat,

elválasztott, mint

tisztától a tisztátalant.

Mert a rák stigma:

megfagy a levegő,

vagy a sajnálkozástól

csepeg;

ritkán érdemi

és helyénvaló a reakció,

ha megmondom,

az életem miért nem kerek.

De tegnap volt valaki,

aki meg mert szólítani;

azt mondta ’látszanak a súlyok a lelkeden,

de hidd el, túl lehet lépni mindenen’ -

és a reszketés alábbhagyott -

rég volt, hogy egy ember megnyugtatott.

Reményt keltett bennem,

hogy a félelem tán letehető.

És akkor elképzeltem,

ahogy a vállaimról legörgetem

a nagy, nehéz követ;

akartam, hogy a jelenet abszurd legyen:

jöjjön a gyalogkakukk, a

kengyelfutó, és mint cirkuszi artista

a súlyt egy nagy hegy mögé,

mint könnyű labdát begurítsa.

És képzeletben

a kövek ott maradtak

benn a hegyben -

ez volt az első imagináció,

de kedvet kaptam

a tökéletesítésre,

talán ez folytatható -

egészen addig,

amíg

a terhem

tényleg

teljesen

e

l

p

o

r

l

i

k

A vendégblog szerzője: Gervai Nóra

A pszichiáter utószava:

Amikor 20 éve, a pszichoonkológusi pályám elkezdtem, amikor megálmodtam az Összehangolva – Gyógyít a képzeleted! Alapítványt, ezekért a mondatokért, ezekért az élményekért tettem. Mára csoportok, személyes és Zoom találkozók sokasága van mögöttünk. A csoportfoglalkozások terében megjelenő kollektív bölcsesség, az átélt élmények, a megfogalmazott gondolatok valóban sorsfordítóak. Valódi gyógyító erőt jelentenek.

Dr. Prezenszki Zsuzsanna, onkopszichológus