.png)
Túlzásnak tűnhet, de nem az - erre az alkalomra én épp 20 éve várok. 2000 őszén ültem le első ízben daganatos betegeknek csoportot tartani. Az sem túlzás, hogy az első öt perc után tudtam: ez az a közeg, amiben szakmai életem szeretném eltölteni. S azt is tudtam, hogy ez nem megy egyedül, ehhez kell egy csapat.
Persze azt is tudtam, hogy bár óriásit változott mindaz, amit kórházi, orvosi keretek között megtehetünk, megteszünk daganatos betegséggel érintett embertársainkért, ez az álom mégsem a hivatalos, egészségügyi struktúra keretei között fog megvalósulni. És húsz év elteltével eljutottam ide: 2020. december 17-én az „Összehangolva - Gyógyít a Képzeleted” Alapítvány csapatával első karácsonyunkat ünnepeltük, első ünnepi beszédem mondhattam el.
Azt a néhány neves szervezetet – Magyar Rákellenes Liga, „A rák ellen, az emberért, a holnapért!”, Tűzmadár, Egészségforrás, REGEA Alapítvány, Nézőpontváltó Egyesület - aminek az évek alatt a tagja voltam, a mostani karácsonyi ünnepségünkre már saját alapítványunk képviselőjeként invitálhattam, ami nagy öröm, és komoly megtiszteltetés. Ahogyan az is, hogy közel ötvenen vettetek részt ezen a „kis” karácsonyozáson.
Szakmai munkámat mindig is átszőtte a kérdés: vajon teremt és gyógyít-e a gondolat? Rengeteget sztorizok erről a csoportokon, és a blogbejegyzésekben is sokszor visszatérek ehhez a számomra máig varázslatos, és újra és újra más, mélyebb szinten megválaszolt kérdésre.
Most elmondhatom: számomra megvalósult csodát teremtett a gondolat. Az „Összehangolva – Gyógyít a Képzelted!” Alapítvány megálmodásától a megvalósulásig hosszú, izgalmas, göröngyös út vezetett. Az elmúlt években volt olyan, amikor a koffein túladagolás határáig ittam magam kapucsínóval, mert találkozóról találkozóra mentem, megszállottan kutatva azok után, akik elképzeléseimhez csatlakozhatnak.
Koffein ide, kapucsínó oda, a sors szokásos csalafintasága akkor hozta elém az igazi segítséget, amikor legkevésbé vártam. Épp hazafelé tartottam egy csodás erőforrásgyűjtő napunkról, amikor a vonaton elém pattant Kati, aki alapítványunk kurátora és beszélgetni kezdtünk. A gondolatainkban ott és akkor született meg az Alapítvány, amit ti ma már sokféle programunkról ismertek. Kati az az ember, aki motorja az alapítványi tevékenységnek. Az ő fejében kész az a terv, ami mentén az egek magasságába és a szív mélységébe szárnyaló terveink megvalósítható formába konvertálódnak.
Noémi is a sors váratlan ajándéka, ő alapítványunk kommunikációs és PR szakembere, online formába álmodója. Ő szerkeszti a honlapunkat, designunkat, szövegeinket, alakítja a közösségi kommunikációnkat. Ha Kati az tiszta és nemes racionalitást, akkor Noémi a szépséget, és a mai világra való rácsatlakozás igényes módját képviseli az alapítványi hármasunkban.
Egy ilyen karácsonynak része, hogy felidézzem alapítványunk elmúlt évének ünnepi pillanatait. Ahogy ezek után kutatok, sorra tódulnak elém a meghitt, vicces, megható, néha fájó, de mindig kedves emlékek. Alig lehet választani. Számomra az egész év, annak minden pillanata különleges, ünnepi volt.
Szinte a számmisztikába illik, hogy az első alapítványi egyeztetésünk egy újlipótvárosi kávézóban 2019-ben, 11. hó 11-én 11 órakor volt. A következő hivatalos találkozónk pedig az volt, amikor az Alapítványi megalakulás hivatalos papírjait aláírtuk. 12. hó 12-én 12 órakor. Nem direkt csináltuk így. Ezt is a „véletlen” hozta.
De a kezdetek messzebbre nyúlnak: a balatonföldvári, zánkai, zamárdi táborunkig. Felidéződik bennem a sok izgalom, ami első programjaink életre hívását kísérte. A folyamatos telefonpittyegés az első tábor hivatalos meghirdetése után, ahogy a regisztrációk érkeztek… mint megannyi égi csengettyű: igen, jövünk, igen, ott leszünk!
A szervezés feszültsége számomra nem várt, eddig nem ismert terhet hozott. A színfalak mögött, az idő szorításában sokszor ostorcsattogásként pattognak az instrukciók. Ha időlegesen nyomot hagynak is, remélem ezek úgy, mint eddig, ezután is elsimulnak mindannyiunkban.
Itt él bennem a felszabadult hangulat, a közös Zumba, Chi Kung a Balaton partján. A tábortűz fénye, a hajnalig tartó beszélgetés szívmelege. A mátrai erdőfürdő ösvényei és állomásai: a meditáció a Rákóczi forrásnál, a libegő, a lángos, a levendulaszörp íze… Az élménynapunkra titkos kertté átlényegült pomázi kastélypark, az elmélyült jelenlét perceiben nem várt ajándékként felhangzó zene.
Itt él bennem a felszabadító nevetés a csoportokon, akár a kétheti Simonton klubra gyűltünk össze, akár belső gyógyító képeink aktiválása, vagy a bennünk-körülöttünk élő sárkányok nevelése volt terítéken.
Itt él bennem a meghittség, amit az online térbe kényszerülve is megteremtettük. Az összetartozás, ami hétről hétre odahívott mindannyiunkat a képernyő elé: találkozni, örömöt, nehézséget, fájdalmat megosztani, feloldani.
Voltak fájó veszteségeink is. Volt, aki élménynapunkon még közöttünk rótta a pomázi kastélykertet. Aki a legutóbbi csoporton még ott nevetett a képernyőn, de már nincs közöttünk. Itt él bennem a mosolyuk, a szavaik - mindaz, amit hozzátettek kis közösségünkhöz. Többek, gazdagabbak lettünk, hogy amíg lehetett, itt voltak velünk.
A közösség ereje nélkül az Alapítvány nem létezne. Hogy ez ennyire nagy, és ennyire szép, mindannyiunk közös „munkája”.
Az élmények, az elért eredmények mellett tele vagyunk új tervekkel. A járványveszély múltával készülünk a régen várt újbóli személyes találkozókra, erdei meditációs sétákra, élménynapokra és élménytáborokra.
Köszönöm mindenkinek, aki velünk volt, osztozott ebben a csodása kalandban. Köszönöm a lelkes részvételt a csoportokon, a sok elismerő szót, biztatást, érdeklődést, támogatást.
Boldog ünnepeket és új évet kívánok mindannyiunknak, az Alapítvány virtuális karácsonyfája alá pedig azt tettük, hogy egy hasonlóan tartalmas év zárásával találkozhassunk jövőre is.
