Gyerekfejjel – ha daganatos beteg van a családban

A daganatos betegséggel érintett családokban élő gyerekre komoly lelki teher nehezedik. Ha nem figyelünk rájuk, a megfoghatatlan félelmek világában magukra maradnak. Az együttérző, őszinte odafordulással kivédhetjük az érzelmi sérüléseket. A nyílt kommunikáció a család egészének segít: együtt, közösen könnyebben viselhetők a betegség okozta viharok.

Miért nehéz

A daganatos betegséggel érkező káosz sok és sokféle kihívást hoz. Minden, ami megszokott, felborul. Az érintett családoknak egyszerre kell harcba szállni a gyakorlati szintű nehézségekkel – pótolni a kieső szerepeket, a kieső keresetet – és megküzdeni a betegség érzelmi kihívásaival. Ráadásul szülőként nemcsak a saját nehézségeinkkel kell szembenézni - azzal is szembesülünk, hogy hogyan hat mindez a gyermekeire. Talán ez a legfájóbb: látni, ahogy a betegség összetöri a gyermekek világát. Lerombolja azt a biztonságot, amit addig olyan szeretettel és gondoskodással építettünk köré, és megfoszthatja őket az örömteli, gondtalan gyerekkor lehetőségétől.

Ezért olyan nehéz a gyerekekkel a betegségről beszélni. Meg akarjuk őket kímélni – meg talán magunkat is. Könnyebb azt a szerepet játszani, hogy „minden rendben van”. Könnyebb azzal ámítani magunkat, hogy ha sikerül úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, ha sikerül minden riasztó tünetre valami átlátszó, banális magyarázatot találni, megúszhatjuk a felkavaró kérdéseket - és nehéz válaszokat is.

Csakhogy a gyerekek pontosan érzi, hogy valami nincs rendben.

Rémképek világa – amikor a fantázia riasztóbb, mint a valóság

Ha daganatos beteg van a családban, megváltozik az otthon atmoszférája. A kétségbeesés és a bizonytalanság szavak nélkül is ott lebeg - és ezt a gyerekek pontosan érzik. Az ő antennáik még nagyon érzékenyek, tudják, kimondatlanul is, hogy „valami baj van”. De azt is megérzik, ha az az elvárás, hogy tegyenek úgy, mintha mit sem változtak volna a dolgok. A kedvünkét belemennek a „játékba”, csakhogy ez rettenetes terheket tesz rájuk. A betegség körüli titok nagyon nyomasztó egy gyermek számára.

Kisírt szemű, hamis mosolyt erőltető felnőttek, rémülettel teli félmondatok, az itt-ott elkapott szó: „rák!”…Ha nincsnek őszinte, érthető válaszok, a fantázia majd teremt – és ez sokszor riasztóbb, mint a valóság. A betegség egy sötét, megfoghatatlan, fojtogató masszává válik. A gyerek magára marad a rémképeivel, és a lelkét eluralja a félelem. Védtelenné és kiszolgáltatottá válik egy olyan helyzetben, ami még egy felnőtt számára is komoly kihívást jelent.

Ha nincs, akihez a gyerek fordulni tudna, ha nincs, aki támaszt jelent, érzelmileg teljesen elveszetté válik. Elszigetelődik, és bezáródik – védtelenül - a félelmei világába.

Az érzelmi terhek lenyomata

A nyomaztó, feldolgozatlan érzelmek gomolyagát a gyerekek nem mindig tudják szavakba önteni. Arra, hogy bajban vannak, sokszor a viselkedésük hívja fel a figyelmet. Fontos, hogy észleljük a figyelmeztető jeleket.

Figyelmeztető jelek

• szorongás: a gyerek fél a sötétben, fél, ha egyedül marad, vagy épp az otthon biztonságát fél elhagyni 

• alvászavar:nehezen alszik el, felébred, felsír, rémálmai vannak

• figyelemzavar: szétszórttá válik, látszólag nem figyel arra, amit mondanak neki

• a tanulmányi eredmények romlása: az iskolai teljesítménye a felzaklatott érzelmek és az ebből adódó figyelemzavar következtében jelentősen csökken

• kirívó vagy agresszív magatartás: a korábban kedves, jól nevelt gyerek agresszív, verekedős lesz - sokszor ezzel a provokatív viselkedéssel próbálja felhívni a figyelmet belső feszültségre, arra, hogy „valami baj van”

• visszahúzódás: a korábban nyitott, közvetlen gyerek csendessé visszahúzódóvá válik, kerüli a társaságot

• visszacsúszás egy korábbi életkori szintre: pl. szobatiszta kisgyerek újra bepisil,

A felsoroltak mind annak a jelei, hogy a gyermek nem tudja feldolgozni az őt ért érzelmi hatásokat. Különböző lehet, hogy melyik gyerek milyen módon reagál a helyzetre. A reakciók az életkorral is változnak. A nagyobbaknál - kiskamaszoknál kamaszoknál - a provokatív, agresszív viselkedés jellemzőbb. A óvodás – kisiskolás korúaknál inkább csendessé, visszahúzódóvá válnak, nagyon „jók” lesznek. Fontos felismerni ezeket a tüneteket, mert megfelelő támogatással és odafigyeléssel enyhíthetőek, és a hosszabb távú pszichés következmények megelőzhetők.

Kommunikáció: kulcs az érzelmek feldolgozáshoz

A legfontosabb, amit tehetünk, hogy mindig őszintén beszélünk a helyzetről. Ez azért is különösen fontos, mert a gyerekeknél – bármilyen életkorban – a racionális, kritikus gondolkodás még nem működik úgy, mint a felnőtteknél. Az ő mesékhez és varázslatokhoz közel álló világukban könnyen megszületik a gondolat: ők tehetnek szüleik betegségéről. Rosszak voltak, nem fogadtak szót – és ez lett az eredménye.

Ha nem beszélünk velük, ha ezt nem mondhatják ki, ha ez a rejtett meggyőződés megmarad, aláássa érzelmi világukat.

Gyakorlati tanácsok

A gyereknek szükségük van a körülöttük lévő felnőttek – szülők, családtagok, barátok, pedagógusok – segítségére. Nélkülük elvesznek a feldolgozatlan érzelmek áradatában. Fontos, hogy mindig a gyermek életkorához, érettségéhez és befogadóképességéhez mérten fogalmazzuk meg a mondanivalónkat, de soha ne hagyjuk magára a gyermeket a félelmeivel.

A megfelelő kommunikáció szempontjai:

• legyünk őszinték: a gyerek életkorának megfelelően, mindig mondjuk el, mi történik. Ne terheljük túl, de ne tagadjuk és ne bagatellizáljuk a helyzetet

• hagyjuk, hogy beszéljen az érzéseiről: fontos, hogy a gyerek úgy érezze, meghallgatjuk, megértjük az érzéseit, félelmeit – még akkor is, amikor mindez nekünk magunknak is megterhelő

• válaszoljunk a kérdésekre: biztosítsuk arról, hogy ha kérdez, mindenre válaszolunk. Ez biztonságérzetet ad és csökkenti a szorongást.

• ne erőltessük a témát: várjuk meg, amíg benne megfogalmazódnak a kérdések. Hagyjuk, hogy a gyerek saját tempójában dolgozza fel a helyzetet.

• töltsünk időt a gyerekkel: közös tevékenységek, játék, rajz, mese sokat segít abban, hogy megélje és kifejezze az érzéseit. Az együtt megélt élmények mindannyiuknak jót tesznek

• adjunk teret a fájó érzések megélésének: nehéz átélni, ha egy gyerek sír, mégis, számára nagy segítséget jelent, ha átélheti a fájó érzéseit. Üres vigasztalás helyett álljunk mellette megértően, elfogadóan.

Fontos, hogy mi a felnőttek is szembenézzünk a saját érzéseikkel, mielőtt a gyerekkel beszélgetnének. Ha szükséges, kérjünk segítséget szakembertől, pszichoonkológustól, családterapeutától.

Ne féljünk attól, hogy „rosszat mondunk” – a titkolózás több kárt okozhat, mint egy nehéz, de őszinte, megtartó beszélgetés.