.png)
Az okos tanácsok között, amivel lehetetlen mit kezdeni, dobogós helyet foglal el, hogy: ”Szeresd magad!”. Mert persze jó lenne, ha tudnánk szeretni magunkat. „A kérdés már csak az, hogy hogyan kell?!”- szól a közvélekedés. Szerintem viszont nem az a kérdés, hogy hogyan kell magunkat szeretni… Az én kérdésem az, hogy azt hogyan csinálja valaki, amikor nem szereti magát?!
Csoportokon, egyéni terápiákon rengeteg olyan emberrel találkozom, aki elmondja, hogy igen rosszban van önmagával - én meg többnyire nem értem, hogy miért… Közben sokan vannak a világban, akiknél könnyen megérteném, ha nem szeretik magukat. Elég csak néhány perc parlamenti közvetítés: sok politikusunk – pártállástól függetlenül - például sokkal hitelesebb lenne számomra, ha legalább néha, csak egy kicsit, nem szeretné annyira magát.
De akiktől én hallom ezt a mondatot, mind egytől-egyig kedves, rendes, jó szándékú, kötelességtudó ember. Semmi ok nem látszik, ami a nemszeretést indokolná.
A magunk nem szeretése számomra olyan zavarba ejtően ellentmondásos jelenség, hogy egy jó ideje kíváncsian tanulmányozom. Leírom, mire jutottam eddig. Megfigyeléseim szerint ennek az igen gyötrő érzésnek az előállításához is egy jó recept szükséges. Így van ez a legtöbb dologgal: ha követed – alap hozzávalók, némi fűszer – biztosan eljutsz a kívánt eredményhez.
Itt az alap az, hogy mindig használj szűrőt, amikor megítéled magad. Bármire, ami mások – vagy a néha, titokban benned megszólaló kis hang - szerint nagyszerű, de legalábbis elegendően jó, arra legyints: „ugyan, ez természetes!”
Ezzel szemben, ha akármit elvétesz – még ha csak egy apró mozzanatot is – azonnal növeszd hatalmasra: „az én hibám!”
Ezzel a magad kárhoztatása már el is indul: szalad a „változás” blogposztnál leírt barázdában, mélyíti szépen tovább.
Fűszerként aztán rendkívül hatásos, hogy ha kiegészíted azzal, hogy akármilyen kritikus véleményt hallasz – esetleg magad alkotsz - arról, amit csinálsz, azonnal kiterjeszted egész önvalódra. Például ha véletlenül leversz egy könyvet, akkor ahelyett, hogy egyszerűen konstatálnád, hogy ezt most leverted, állapítsd meg, hogy rettenetesen és szörnyűségesen béna vagy. Még jobb, ha azt is hozzá teszed, hogy „már megint”. Aztán a béna mellett sorolhatod gazdagon az idevágó jelzőket – megfigyeltem, ebben például szinte végtelen a kreativitásunk. Így az önmagad nem szeretése nem csak hatásos, de máris alaposan indokolt lesz.
No de hogy jutunk idáig?! Sokszor megdöbbenek azon, hogy hányfajta érzés, élmény, amiről azt hisszük, természetes, igazából tanulás útján alakul ki. A tanulás alapvető színtere pedig a család.
Egy kisgyerek olyan, mint a szivacs, mindent magába szív. Amit mondanak neki, azt készpénznek veszi.
Mennyit halljuk gyerekként, hogy „rossz vagy…” meg „nem szeretlek…”. Pedig a szülőnek eszébe sincs nem szeretni. De így kapta ő is a szavakat gyerekkorában, fújja, mert ezt hallotta. Talán maga sem veszi észre, hogy mást érez és mást mond. Mi azonban azt halljuk meg, amit mond - végül elhisszük neki, és magunkkal hozzuk felnőtt korunkra.
Pedig a felnőttlét egészen különleges állapot. Gyermekként mennyire vágyunk rá! Felnőttnek lenni = szabadnak lenni. Ezt minden gyerek tudja. Mégis, mire felnövünk, valahogy elveszik ez a tudás, odalesz a szabadság. A szülők beköltöznek a fejünkbe, és elkezdjük az ő szűrőjükön keresztül nézni önmagunkat.
Milyen izgalmas lenne, hogy ha már lehet így a szűrőket váltogatni, akkor valahányszor, amikor magunkra nézünk, például a nagymama szemét vennénk kölcsön. A mindig ránk mosolygó, mindig csodáló nézését. Vagy akár egy percre visszakapnánk a saját ötéves kori, mindenre rácsodálkozó, friss, eleven tekintetünket. Vagy Tündérkeresztanyáét, a mesekönyvből. Vagy mondjuk az örökbe fogadott, igen bizonytalan felmenőkkel rendelkező, de az élet minden mozzanatát leállíthatatlan odaadással követő kölyökvizsla két nagy kutyaszemét… Lehet, hogy ezt mondják úgy: „szempontot váltani…?! 😊
A kérdés, hogy hogyan lehet szeretni magunkat, nem lenne kérdés többé.
Szóval, megpróbálsz te is szempontot váltani?
#Photo by freestocks on Unsplash