VENDÉGBLOG: Nincs más hátra, mint előre

2014 - az én történetem akkor kezdődött, egy anyajeggyel.

Ami egy melanóma volt, mint kiderült. Először nagyon elkeseredtem, de aztán, kis idő múlva már nem volt kérdés, hogy megyek és csinálom, amit kell. Akkor is azt gondoltam, amit most, hogy együtt mindig könnyebb, mint magányosan.

Kiműtötték az anyajegyemet megfelelően nagy biztonsági sávval, de aztán a nyirokcsomóban, a hónaljamban találtak egy áttétet, ezért újabb műtét következett; ekkor a szövettani eredmény rendben volt. Immunterápiát javasoltak az onkológián, de mivel éppen minden rendben volt, úgy voltam vele, hogy nincs szükségem rá. Így hát nem is mentem...

Ezután eltelt négy év, már 2018-at írtunk - egy kocsi hátsó ülésén egyszer csak azt éreztem, hogy a testem görcsbe rándul, de azt hittem, hogy ez csak a szokásos szorongásom miatt van... majd epilepsziás rohamot kaptam és elájultam. A mentő vitt be a kórházba, ahol néhány órán belül lebénult a testem bal fele, így hát tolószékbe kerültem. Csináltak egy agyi CT-t, amelynek alapján megállapították, hogy két elég kiterjedt daganat van az agyamban.

Azonnal befektettek a neurológiára, ahol két hetet töltöttem kiszolgáltatottan, kerekes székhez kötve. Miután teljesen elveszítettem az önállóságomat, a lelkem kész hullámvasút lett, de mindig volt mellettem valaki, így hát nem volt kérdés, hogy nem adom fel és megyek tovább előre, mert fel akartam állni minden szempontból! Két hét múlva átszállítottak az Amerikai útra, ott egy professzor elmondta, hogy két helyen, a fejem tetején és bal oldalt fel fogják vágni a koponyámat, hogy kiszedjék a tumorokat.

Megkérdeztem tőle: mi lesz velem, ha nem vállalom a műtétet? A szemembe nézett és azt mondta: akkor meg fog halni! 

Így hát nem volt több kérdésem, tudtam, hogy tovább kell menetelnem előre.

Másnap reggelre írták ki a műtétet, én voltam a második. Ahogy tologatták az ágyakat, minden hangra összerezzentem, a szívem majd kiugrott, úgy kalapált!  Aztán, már lent hamar elaltattak, és később arra ébredtem, hogy az intenzíven fekszem; még teljesen magamhoz sem tértem, már jött is megnézni az orvosom. Kérte, mozdítsam meg a bal lábamat, és sikerült! Újra mozgott a lábam! Az orvos bíztatóan azt mondta, hogy ez már most sokkal jobb, mint amilyen a műtét előtt volt. Egy éjszakát az intenzíven kellett töltenem, aztán másnap reggel, egy CT vizsgálat után kivittek az osztályra, ahol elkezdhettem a gyógytornát! Esténként egy barátnőmmel, akit ott ismertem meg, szorgosan gyakoroltam a járást a folyosókon...

Egy hét múlva már újra tudtam járni és írni! A hajam felül és bal oldalt le volt borotválva, de ettől nem keseredtem el, felvettem egy kalapot, és a saját lábamon indultam haza… a professzor és a nővérek büszkén néztek rám, sőt az orvosom még a kalapomat is megdicsérte, mindenki boldog volt, én pedig végtelenül hálás voltam, hiszen visszakaptam az életemet!

Majd néhány sugárkezelés és egyéb kezelés után elkezdhettem foglalkozni a lelkemmel és a történtek feldolgozásával is, így keveredtem Zsuzsához, az Összehangolva  Alapítványhoz.

Amint személyesen is találkoztam vele, rögtön tudtam, hogy ő lesz a mankóm, a segítségem a lelkem gyógyításában!

Aztán jött a Covid időszaka, így hát az online térbe kényszerültünk; akkor már a csoporttal és Zsuzsával folytattam a gyógyulást, a rákkal érintett többi csoporttárssal együtt, közös erővel, történetünk átbeszélésével, úgy, hogy én és a többiek mindig azt a társunkat "toltuk előre”, aki éppen a legrosszabbul érezte magát. Hihetetlen, micsoda ERŐT alkottunk így együtt és alkotunk a mai napig is! Megtanultuk lazábban venni az életet… igenis, ha kell, lehet sírni, nevetni, néha rosszabbul, néha jobban lenni, de együtt haladunk előre! A kontrollvizsgálatok sem egyszerűek, amelyeket továbbra is el kell végeztetnünk, hiszen ezek nyújtanak biztonságot! A szorongásom, a pánik, a félelmeim sokat javultak; a csoporttal közösen, egymást segítve egyre jobban tudom irányítani az érzéseimet. Így egyszerűbb elviselni a vizsgálatokat is. Kinyílt a világ, ugyanis azóta gyakrabban járok ki a természetbe a kiskutyámmal, aki szintén bizonyítéka annak, hogy együtt mindig könnyebb! Ezt azért említem meg, mert amikor még a tolószékben ültem, megfogadtam, hogy ha túlélem az agyműtétet és újra tudok majd járni, mindenképpen szerzek magamnak egy border collie fajtájú kiskutyát, de mivel le vagyok százalékolva, egymagam nem tudtam volna megvásárolni, így hát gyűjtést szerveztem, és az emberek összefogtak! Így aztán már három éve velem van Mangó, a kiskutyám, Ő az én terápiám, csodás lelke van!

Most pedig, március elején immár sokadszorra bebizonyosodott, hogy vannak körülöttem olyanok, akik szeretnek, vagyis nem vagyok egyedül, ugyanis egy angyal, aki a nevét sem árulta el, kifizetett nekem egy hétvégét az Erőforrás hétvégére, ahol húsz másik, rákbetegséggel érintett csoporttárssal lehettem együtt. Rengeteget beszélgettünk, meditáltunk, meseterápiáztunk, hangterápiáztunk, énekeltünk, tornáztunk, táncoltunk, sírtunk, nevettünk, egymást erősítettük! Körbenéztem a teremben, és csupa olyan embert láttam, akiről nem gondoltam volna, hogy miken ment keresztül, ha nem mondja el! Igazi csodák ezek az emberek mind! Rengeteget adtunk egymásnak, annyi szeretetet, ölelést, erőt, hogy azt szavakkal nem is lehet kifejezni! 10 éves ráktúlélőként bíztató lehetett az én történetem is sokak számára, hiszen volt köztünk olyan, aki még az út elején tart, de olyan is akadt, aki már 16 éves ráktúlélő. Nem gondoltam volna, hogy a saját történetemmel erőt tudok önteni másokba, mindaddig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy már a hozzáállásommal is példát mutatok nekik! Így aztán nagyon büszke vagyok a többiekre is, akiktől én magam is rengeteget kaptam, hiszen az is nagy örömmel tölt el, hogy adhatok valamit nekik!

A rák nem tabu, és igenis beszélni kell róla!

Együtt sokkal könnyebb! Hálás vagyok, hogy élhetek, és csodás emberek vesznek körül, akikkel egymást erősítjük! Nem véletlen, hogy ez a mottóm:

Nincs más hátra, mint előre, együtt, közösen!

Ferenci Bernadett írása, amely a 2024-es Terézanyu pályázatra készült.