top of page

Vajon mi járt anyu fejében?

A családfő, Dávid, meghatottan áll a díszített fa előtt. Felidézi az elmúlt év eseményeit - a banki kinevezés, az új otthonba költözés a feleségével és a három gyönyörű lányukkal közösen, csupa jó dolog… De mint minden karácsonyon, most is eszébe ötlik az a bizonyos nap, egy több mint harminc évvel ezelőtti ünnep: „Vajon mi járhatott akkor Anyu fejében?”


„Mit csináljak? Jártányi erőm sincs. Még jó, hogy nagyi küldött csomagban bejglit, legalább lesz valami ünnepi íze ennek a keserű karácsonynak.- gondolta az anyuka, miközben megpihent a fotelben. - A töltött káposztát megrendeltem, a halászlé Erzsikétől megérkezett. Áldott lélek, rengeteg halászlét főzött idén is… még ő örült, hogy elfogadok egy adagot. Így volt ez minden évben, akkor is, amikor még ott dolgoztam. Minden évben becsempészett a hivatalba egy nagy kondér halászlevet. Meg azt a rengeteg zserbót, még a műanyag tányért is ő adta hozzá. Az egész élete gondoskodás. Mi lenne velem most nélküle?

Ő az egyetlen, a drága Erzsike a hivatalból, aki maradt. Nagyiék nem jönnek fel. Nem is akarom őket tovább keseríteni a nyomorúságommal, tudom mennyire félnek ettől az egésztől ők is.

András távozta nem ért váratlanul. Imbolygott már a házasságunk régen. Az tartotta össze, amit én beleadtam. Elláttam a háztartást, szerveztem a programokat, elé tettem mindent. Most, hogy ez nem megy… de nem gondoltam, hogy még karácsonykor is így magamra hagy. Azt hittem, legalább a gyerek miatt...


Az egészben ez fáj a legjobban. Hogy nem tudom, hogy Dávidot kire hagyom, ha velem valami… tudom, erre nem szabad gondolni!!! ... De hát mire gondoljak?! Minden rezdülésem, minden lélegzetem az övé. Érte harcolok, miatta csinálom ezt a kegyetlen kemoterápiát is. Rettenetesen nehéz, semmire nincs erőm.


Az előbb már az étel gondolatára felfordult a gyomorom. Ha nincs az a kedves szülőpár az 5 b-ből, Katiék, iskolába se tudnám hordani Dávidot. Kati nagyon megdöbbentett, meg is hatott, legutóbb. Bejött, és egyszerűen csak felhúzta a pulóverét. Egy hangot sem szólt, azt mondta, én sem mondjak semmit, még mindig nem bírná el. Ha megszólalna bármelyikünk, bőgni kezdene. Csak nézzem meg a helyreállított mellét, és tudjam, hogy itt áll mellettem, bármiben számíthatok rá. Ez tényleg igazi kapaszkodó. Öt éve operálták, istenem, 6 éves volt akkor a fia… Ha ezek a jó emberek nem lennének… valahonnan mégis előkerülnek, a legváratlanabb pillanatokban. A mindig mosolygós, mindig fitt Kati - ki gondolta volna? ...

De a karácsonyfa dolgán ez sem segít. Mit mondjak Dávidnak? Az apja szinte mindent lenyúlt, mikor itt hagyott minket, elvitte a karácsonyi égőket is. Nekem meg másra nem tellett, se erővel, se pénzzel, csak egy doboz szaloncukorért mentem be a legutóbbi kezelés előtt. Máskor ilyenkor állunk neki díszíteni. Nem tudom, mit tegyek… a karácsonyeste a csodáról szól… és nekünk most csodára lenne szükségünk.


- Dávid, kisfiam!

- Anyu, ne mondj semmit! Te itt vagy, én itt vagyok, nekem ez a legfontosabb! Nem akarom, hogy szomorú legyél. Azt akarom, hogy meggyógyulj Te is, mint Misi anyukája. Azt akarom, hogy vidámak legyünk, és énekeljünk, és… és… ott van az ajándék, azt már kikutattam… és mondj nekem egy mesét. Azt a mesét. Amit kicsinek is úgy szerettem. Tudod, azt a Dávidosat, mindig az volt a kedvencem. Amikor a fiú egy szál parittyával legyőzi az óriást!

- Ó, igen, a kicsi Dávidnak ekkora erőt adott a Jóisten. Meg persze ott volt a saját bátorsága, hogy minden kételyre fittyet hányt.

- Tudod mit, Anyu? Én is fittyet hányok most minden kételyre, és nekünk is lesz karácsonyfánk. Várjunk csak… nézd, itt van például ez a három vállfa, ezt ide felteszem. Így egymás alá akasztom őket. Mit szólsz?

- Van nekem egy mohazöld selyemkendőm! Ott találod, igen, ott a fiók alján. Szép lett, igazi karácsonyfa!

- Ugye?! A miénk a legszebb! Sőt, most feldíszítjük!

- Feldíszítjük? Végül is szaloncukor van egy dobozzal…

- …és más is! Anyu, te szoktad mondani! Vannak élményeink! Felrakjuk az élményeket a fára! Minden egyes cukor mellé odateszünk egy szép élményt. Én kezdem! Emlékszel? Az évnyitó után kimentünk az Orczy kertbe kacsákat etetni. Ott volt az a kék fejű, az az erőszakos, aki minden kenyérre rástartolt. Direkt messzire kellett tőle dobni, hogy a többieknek is jusson! Mennyit nevettünk! Pedig már akkor is… tudod, a betegséged…de az egy olyan jó nap volt!

- Emlékszem ... hát ez igazi dísz a karácsonyfánkon, azt sem tudom, mivel folytassam. Talán az, amikor titokban megtanultad a Walesi bárdokat, és végigszavaltad egy szuszra! Ez volt a meglepetésed számomra a kórház után, még bárdot is csináltál hozzá a tésztaszűrőből.

- És arra emlékszel, amikor két hétig esett a hó? Álltunk az ablakban, és azt mondtad, ha énekelünk, akkor még több havat varázsolunk… és a „csing-ling-ling-száncsengő”-höz odahoztam a kis csengőmet. Csak csilingeltünk meg csilingeltünk, a hópelyhek meg csak szálltak…

- Nézd, most is esik!

- Akkor elő a plédet! Abba begubózunk, majszoljuk Nagyi bejglijét, nézzük a hóesést, énekelünk, és varázsolunk. Mert a legfontosabb, a szeretet, itt van közöttünk. Ez lesz a legszebb karácsony, erre mindig emlékezni fogunk.”

Pár pillanat volt csak, de minden végigpörgött Dávid fejében. Mosoly, bánat, élmény, erő és gyengeség. Pár pillanatig nem is tudta, gyerekként vagy családfőként áll a karácsonyfa előtt.

„Emlékszel, Anyu?” - Dávid párás szemmel simította végig töpörödött, csupamosoly édesanyja kezét. Látta a választ a szemében.

„A csengőt, Apu, a csengőt!” - sürgették Dávidot a lányok. „Hozd Nagyinak, ő kezdi most is, ahogy minden karácsonyon.”

Éj-mélyből fölzengő… Szállt a dal, a kis csengettyű hangja versenyt csilingelt a lányok kacagásával.






242 megtekintés

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page