Régi nyarak dicsérete

Pokoli meleg van. Ez a szókapcsolat az idei nyáron új értelmet nyert. Az utóbbi hetekben soha nem látott magasságokba szökött a hőmérő higanyszála. Ahogy sorra dőlnek a melegrekordok, a régen oly nagyon várt nyári vakáció most elviselhetetlen kínná alakul. Menekülni sem lehet a hőség elől. Tavaink állotvizű pocsolyává silányultak. Legyen szó balatoni nyaralásról, vagy a legvidámabb strandról – igazi enyhülést egyik sem hoz.

Az ember kétségbeesetten nézi a meteorológiai jelentéseket, visszaszámol: hány napig tart még ez az elviselhetetlen forróság. Mert ez a forróság elviselhetetlen. Képtelenség bármi értelmeset csinálni. A legjobban felszerelt konyhában is kínlódás a főzés. A legkisebb mozgás is megterhelő, még egy egyszerű takarítás is komoly fizikai munkát jelent. Nem lehet gondolkodni, még az olvasás sem megy; az ember agyával együtt a betűk is szétfolynak ebben a kánikulában. A ház, ahol lakunk, kedves, szellős, fás környezetben áll. A negyedik emeleten azonban, bármit csinálunk, marad az elviselhetetlen, élhetetlen meleg.

De még mindig ellenállok annak, hogy a lakásba légkondit szereltessünk be. A barátaim persze ezt hülyeségnek tartják. Azzal érvelnek, hogy miért lenne meglepő, ba ilyen melegben hűtenénk, hiszen télen minden szívfájdalom nélkül befűtjük a lakást. Azt is olvasom, hogy vannak már kifejezetten modern, energiatakarékos gépek – engem valahogy mégsem visz rá a lélek.

Talán a gyerekkori nyarak miatt?

Ez jár a fejemben most is, ahogy a kis falu utcáit járom, ahol gyerekeskedtem. A kánikula tombol itt is, meleg van persze, de ez a meleg más. A széles, szomorúfűzekkel árnyas utcákat járva, az andalgó délutánban valahogy minden más. Tágasabb, hűvösebb, emberibb. Hangot alig hallani, a madarak is elpilledtek. Csak a tücskök húzzák fáradhatalanul, a muzsikájuk üdítő ellenpontként szolgál a délután hömpölygő csendjében.

Én még megéltem – életem első másfél évtizedére – azt, ami most elveszni látszik. Tanúja lehettem annak, hogy milyen az, amikor az ember egyensúlyban él a természettel. Abban a jól felépített világban, ahol iskolaéveim nyarait töltöttem, mindennek megvolt a maga helye.

A 80 éves korukig gazdálkodó, kertet művelő, állapokat gondozó nagyszüleim megtermeltek mindent, ami a család ellátásához egy évre szükséges volt. Ahogyan az ő szüleik és nagyszüleik is tették, meg mindenki más a faluban.

A vályogból épített kis nyárikonyha tökéletes klímát biztosított a legnagyobb melegben is. A veranda előtt álló hatalmas cseresznyefa árnyékában üldögélve mit sem tudtunk az elviselhetetlen hőségről, még a tomboló kánikulában sem.

Esővízzel öntöztünk. Fáról ettük a cseresznyét, körtét, barackot, bokorról a ribizlit, málnát. Mindenből annyi termett, hogy nem csak minket látott le, de jutott belőle a szomszédoknak, barátoknak, rokonoknak is. Már ha kellett volna, de nem kellett, mert megtermett nekik is. Nyaranta literszámra főztük a málnaszörpöt, gyártottuk a sokféle lekvárt, raktuk a befőttet, savanyúságot.

Az udvaron tyúkok kapirgáltak, a friss tojást naponta szedte össze a nagymamám. Ha fűszerre volt szükség, egy kis petrezselyemért vagy csomborért a konyha melletti kiskertbe szaladtunk ki. Vizet az szomszéd ház előtt álló csapból, nagy bádogkupákkal hordtuk. Azt a friss, tiszta ízt azóta sem találom, nincs az az elegáns, palackozott ásványvíz, ami felérne vele.

A parasztember évezredes bölcsességével megteremtett rendben mindennek megvolt a maga helye. A maradékot megették a disznók, cserébe egy évre elegendő hússal, zsírral látták el a családot. Pont elegendővel, jól beosztva jutott minden ünnepi és vasárnapi asztalra. Ami nem a disznóké lett, azt megették a kutyák –cserében vigyázták a házat – vagy a macskák, akik rendet tartottak a kamrában, őrizték a rágcsálók ellen az értékes gabonát. Amit nem lehetett megenni, az ment tüzelőnek, ami még így is megmaradt, a trágyadombon kötött ki. Néhány év érés – ma divatos szóval komposztálás - után szétszórtuk a kertben trágyának. A kis faluban, ahol felnőttem, gyerekkoromban nem volt szemétszállítás – nem volt mit elszállítani.

Megvolt az év ritmusa. A dolgok ritmusa, az élet ritmusa. Öröm és bánat, vetés és aratás, munka és ünnepek.

… és mindezt olyan természetesnek éltük meg. Én azt hittem, ez a világ annyira biztos, annyira szent és áldott, hogy soha nem lesz vége.

Próbálok átmenteni belőle annyit, amennyit csak lehet. Írok róla, mint most, mesélek róla az unokahúgaimnak… Ők nagy odaadással tetteik, hogy figyelnek, fel-fel néznek, miközben a telefont nyomkodják, de látszik, hogy egy szót sem értenek az egészből.

A célom nem az üres sóvárgás, a mindent rózsaszínre festő hamis nosztalgia. Megéltem, megéltünk nehézségeket is. Voltak megpróbáltatásokkal teli, szűk esztendeink. A célom nem az, hogy visszafordítsam az idő kerekét. A tudomány vívmányai kétségtelenül megkönnyítették az életünket. Legalábbis megpróbálom kitartóan ezt hinni, de ahogy az unokahúgik kütyükhöz tapadt, aláárkolt szemét nézem, néha bizony nehezen hiszem el…

Szóval nem az idő kerekét akarom visszafordítani, csak valamit meg akarok menteni abból, ami szép volt.

A társasház 4. emeletén izzadva kétségbeesve keresem, hogyan lehetne az életembe ebből a csodából valamit visszacsempészni…

…és nem, idén sem szereltetek be még klímát.

Hajnalonta kiülök az erkélyre. A műanyag vödrömben még van az összegyűjtött esővízből. Megöntözöm vele azt a néhány palántát, amit az erkélyen elültettem: futóparadicsom, bazsalikom, menta… Próbálok annyi hűvöset összegyűjteni, annyit magamba szívni, amennyit csak tudok.

Hallgatom a tücskök ciripelését. A tücskök a régiek. Maradt még valami, ami a régi. Ez azért megnyugtat.

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk. A blog első képe: Pixabay/