Kondicionált elme – avagy a gondolat szétfolyt aggyal is teremt

Szétfolyt az agyam. Egyszerűen elfolyósodott. Annyira meleg van, hogy nem maradt semmi szilárd anyag a koponyámon belül. Az idegsejteknek az a girlandos szépségű halmaza, ami eddig oly becsülettel szolgált, most teljesen használhatatlan. Egyetlen dologra vagyok csak képes: szenvedni.

Igen, ebben az elviselhetetlen forróságban már nem csak az nehéz, hogy valami értelmeset csináljak. Lihegés és levegőért való kapkodás nélkül már átmenni sem tudok egyik szobából a másikba. Pusztán attól, hogy felállok, izzadok, mint a kutya.

De nemcsak szenvedek, hanem morgok és pörölök folyamatosan – ezt nem lehet kibírni! Pontosabban pörölnék, de már ahhoz sincs erőm. Csak vergődöm tehetetlenül. Óránként megnézem az aktuális – meg főleg a várható - hőmérsékleti adatokat az interneten. Rohangálok a hőmérőhöz – bár pontosabb azt mondai, hogy odavonszolom magam – hátha megkegyelmez. Hátha valami alacsonyabb hőmérsékletet mutat végre. Nem, nincs kegyelem. Talán néhány hajnali-kora reggeli óra hoz némi enyhülést, de a digitális kijelzőn villogó piros szám napok óta így sem megy 29 fok alá.

A legkondinak még mindig, még így is ellenállok. Klimatizált otthonnal bíró barátaim szerint ez egyszerűen hülyeség. Értem én őket, értem az érveiket, én mégsem tudom rávenni magam, hogy légkondicionálót szereltessek be a lakásba. Nemcsak azért, mert rengeteget hallok a káros hatásairól. Legutóbb egy ismerősömet – 50 éves, jó karban lévő férfiembert – 40 fok fölötti lázzal vittek kórházba. Egy konferencián, a léghűtő jóvoltából, többen úgy jártak, mint ő. A résztvevők zöme kórházban kötött ki, mert a készüléket nem tisztították ki rendesen, és a hideg levegőn túl néhány sunyi baktériummal is szolgált a jelenlévők számára. 40 fokos láz ekkora melegben nem kis kihívás még egy erős szervezetnek sem, mégsem ettől félek, nem ez az, ami visszatart.

Ami miatt ellánállok az az, hogy valahogy természetellenesnek érzem a légkondicionálók használatát. Tönkre tettük ennek a csodálatos bolygónak a légkörét. Felborítottunk egy világkorszakokon át tartó rendet. Kidobtuk azt az évezredes tudást, ami biztosította az egyensúlyt ember és környezete között. Lebetonoztuk az életterünket, kiirtottuk a hűs árnyat adó fákat… és most ez azzal tetézzük, hogy gépekkel próbáljuk pótolni a lombok hűsét?

Van ebben valami számomra annyira bántó és idegen, hogy minden szenvedésem ellenére ellenállok. Mert ez már az: fizikai szenvedés. …és miközben szenvedek, csak azon jár az eszem, hogy hogy lehet ezt az irdatlan kánikulát elviselni. Legyűr a tehetetlenség. Hiába minden. Vizes lepedők, redőnyök, szellőztetési trükkök – egy szélfuvallat sincs. A ventilátor is csak a lakásban megrekedt, áporodott levegőt pörgeti.

A férjem békésen tűri a hőséget, csendes együttérzéssel nézi a kínlódásaimat. „Én 40 fokig kalibrálva vagyok”, mondja mindig, csitítva. De ez nekem bizony nem segít. Neki könnyű, nyári babaként, július közepén jött a világra, számára a nyári forróság természetes. Hiába igyekszik együttérezni velem, látom rajta, hogy nem ért.

Talán ezért kezdek el beszélni neki újra a barátokkal töltött balatoni hétvégémről. Valahogy érzékeltetni akarom, hogy milyen abszurd ez a meleg. Bebizonyítani valahogy, hogy nem velem van a baj, amikor működésképtelenné tesz a nyár…

„Képzeld” – mesélem neki – „akkora volta forróság, hogy szó szerint perzselte a bőröm. A Balaton vize is alig adott valami felüdülést – és azt is csak rövid időre. Ahogy a partról sétáltunk visszafelé a szállásra, egy törölközőt kellett magamra terítenem, mert lehetetlen volt elviselni a nap égető sugarait. Alig vártam, hogy beérjünk a házba! Ott végre finom hűvös volt, mert a háziaknak egész nap ment a légkondi”. „És képzeld” - folytatom – „29,5 fokra volt állítva. Érted?! Amikor beléptem, a 29,5 fokos házat felüdítően kellemesnek és hűvösnek éreztem, annyira meleg volt odakinn…!”

„29,5 fok!” - ismétlem újra, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Közben, akaratlanul, a digitális hőmérőnkre téved a tekintetem. 29 fokot mutat – mint napok óta már – most is. Egy pillanatra meghökkenek, valami szöget üt a fejemben. Hogy is van ez? A 29,5 üdítő, létkönnyítő, felszabadulást hozó hőfok a balatoni ház léghűtőjének a kijelzőjén… itthon pedig 29 fok a hőmérőn. Milyen érdekes… ráadásul így mindjárt mást jelent ez az egész! Mert ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy a szobában most is hűvös van! Vagy ha nem is hűvös, legalább könnyű, viselhető meleg. Élhető, élvezhető, mindenre alkalmas, kellemes, vakációzós nyári levegő. Próbálom felidézni az érzést, ahogy beléptem a Balaton-parti házba. Lehunyom a szemem, átélem a megkönnyebbülést, a fellélegzést, testem-lelkem felszabadultságát. … ééééés működik!

Igen, azóta működik elmebeli légkondicionáló berendezésem. Ha 29 fokot látok, azt jelenti, hogy bírható, viselhető, sőt élvezhető hőmérsékletű az otthonom. Mehet a főzés, a takarítás – lám csak, még a blog íráshoz is összeszedtem elfolyósodni látszó agyamat. Ráadásul, tessék, itt az újabb bizonyíték: az elme hatalma, gondolat káprázatos teremtő ereje. A nyár, a kánikula akkor eddig rendben van.

Már csak azt kell kitalálnom, hogy mi lesz, ha tovább tart a nagy meleg. Mit csinálok, hogy egyszer 30 fokot látok a kijelzőn? Hm, azt hiszem, át fogom állítani az elme-klímámat. Hozzáigazítom a 30 fokhoz. Azt mondják a szakértők úgy is, hogy nem tanácsos bizonyos nagyságot meghaladó különbség tartani a kinti és a benti hőmérséklet között… 😊

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk, forrás: Pixabay/