Ki érti ezt?

Évek óta követem daganatos betegséggel érintett emberek sorsát. És nem csak a betegét, az orvosét is. Mert igen, abban a kemény kihívásban, amit a rák jelent, ők is mélyen érintettek. A mai mese erről szól – elég keserűre sikeredett. Talán azért, mert nem mese – az életből lestem el.

A beteg megállt a rendelő ajtajában. Tekintete ijedt, óvatos, szinte bocsánatkérő. Arcán, tartásán, egész lényén az a szavakkal nehezen leírható állapot, amivel daganatos beteg áll meg a rendelő előtt. Azt is restelli talán, hogy a világon van. A hűbéres áll így a földesúr, az alattvaló a király előtt. Vagy ahogy a vádlott a bíróság előtt – ítéletre várva.

Nem, nem az ítéletre várva. Az ítélet már elhangzott: rák. Elhangzott az a rettenetes szó, amivel minden, ami volt, ott helyben összeomlott. A rákkal nem pusztán egy diagnózis születik. Ez a betegség alapjaiban rendít meg mindent. Semmi nem marad, ami addig az élet magától értetődő, megkérdőjelezetlen tartozéka volt.

Társ vagy. Szülő vagy. Főnök, beosztott vagy. Szereted a jó kávét, a jó zenét. Bejárt ütemben éled az életed. A napjaidnak van célja, eleje, vége, ritmusa, értéke. Tudod, mit miért csinálsz. Vannak céljaid, terveid. Megvan a kijelölt helyed a világban. Van múltad, és van jövőd.

A diagnózissal mindennek egy szemvillanás alatt vége szakad. A beteg ott áll, halálra váltan egy sosem próbált, sosem tervezett helyzet előtt. Nem csak fél – valami más, valami több az, amit érez: meg van alázva. Ki van taszítva a „normálisok,” a helyénvalók világából. Métely van rajta – és nem tudja, mit tegyen. Kegyelemért könyörög. Kegyelmet kér valamiért, amiről nem tudja, hogy mi, valakitől, akiről nem tudja, hogy ki.

A beteg áll az orvos ajtaja előtt – az ítélet súlya alatt roskadva. Ha most bejutok, tőle kapok reményt? Megérti majd, hogy mennyire elvesztem? Megérti, hogy nem tehetek róla? Hogy küzdeni! Küzdeni akarok minden csepp energiámmal, csak mondja meg, hogy mit tegyek. Csak mondja azt, hogy van miért küzdenem. Álljon mellém, hogy érezzem, segít! Mondja, hogy fogja a kezem, vezet. Hogy tudja, merre megyünk, hogy bízhatom benne. Hogy kivezet ebből az infernóból…

A beteg ott topog az onkológus ajtaja előtt, és retteg. Rendes lesz velem az orvos? Megérti, hogy kilencéves a kisebbik gyerekem, a nagyobb meg tizenkettő? Megérti, hogy látni akarom őket felnőni? Ők nem ezt érdemlik!... És én sem ezt érdemlem. Vajon ez az orvos rám néz majd, meghallgat, vagy csak a számítógépét bámulja ő is, mint az a másik? Az, aki a képernyőt nézte, és túlélési esélyekről beszélt. Olyan kicsike számokról, hogy megmozdult alattam a föld. Mintha egy üvegbúrát húztak volna a fejemre – egyetlen szavát sem értettem. Csak azt láttam, hogy türelmetlen, egyre idegesebb. Valami papírokat kellett volna aláírnom, és 78-an még vártak odakinn… Igen, sietnünk kellene, de fogalmam sincs, mi az, amit az orrom alá tol. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok…

Persze értem én az orvost is, láttam, mennyien vannak a rendelőben. Azt is látom, hogy fáradt. Igen, értem, hogy az a néhány plusz perc, amit nekem kiszorított, a sokszorosa annak, amire tényleg ideje van. Értem. Értem, hogy sok a beteg. Láttam a váróban egy fiatal hölgyet, karján kisbabával, sápadtan, parókában… Mi ehhez képest az én bajom? Az én két kamasz fiamat legalább eddig nevelhettem, szerethettem. Értem én, értem…

A beteg áll az orvos ajtaja előtt, odabentről kiszűrődik a professzor hangja.– Igen, főigazgató úr, értem, főigazgató úr, elnézésed kérem. Tudom, hogy túlszaladtunk, hát nagyon nehéz úgy gazdálkodni, hogy a keretnél mindig több a beteg… nehéz… Mit, Erzsike? A múlt héten felvett rezidens van a másik vonalon, hogy a beteg az első infúzióját kapja, és hidegrázása van? … Erzsike, tartsa a vonalat, kérem, mindjárt befejezem. A főigazgató úr van a másikon, mindjárt leteszem…

– Igen, főigazgató úr, igen, értem, de hát ez nagyon nehéz döntés így a mindennapokban… igen, igen, természetesen értem, hogy ezekről a nehéz helyzetekről szól a professzori kinevezés. Azt a naiv, fiatalkori elképzelésem már meg sem említem, hogy azt hittem, a magas szakmaiságról… nem, jaj, nem, főigazgató úr, elnézésed kérem, nem akartam én sem cinikus, sem kritikus lenni, természetesen nem szeretném, ha visszavennéd a kinevezésem! Igen, értem! Természetesen megbirkózunk a helyzettel, köszönöm a támogatásod, főigazgató úr!

– Erzsike, kérem a másik vonalat! Hogy hidegrázás, öt perccel az infúzió bekötése után? És K főorvos hol van? Egy vérző betegnél? Mindjárt végiggondolom. B egy hete mondott fel, azóta úton van Svédországba. Z szakrendel, eddig 78-an jelentkeztek be hozzá, C-t kötelező továbbképzésre kellett küldenem… J elment ahhoz a gombás céghez tízszeres fizetésért… annyira szégyellte magát, amikor beadta a felmondását, motyogott valamit a két egyetemista gyerekéről… Jaj, tarts ki, fiam, megyek én. Kövesd a protokollt, öt percen belül ott vagyok…

— Erzsike, szóljon ki, legyen kedves, hogy felfüggesztem a konzultációt… hogy meddig? Azt nem tudom, amíg a krízist megoldjuk. Lehet, hogy 20 perc múlva itt vagyok, lehet, hogy másfél óra. Sietek, Erzsike, kérem, ne nézzen így kétségbeesetten! Igen, tudom, mit fognak mondani a betegek, és tudom, hogy a maga hátán csattan… Hogy hogy mondja meg annak az összetört fiatalasszonynak, aki már itt ül két órája? Nem tudom, Erzsike, tegyen csodát valahogy, maga ért ehhez, négy évtizede ezt csinálja… Igen, értem, megértem, a szolgálat 42. évében ez magának sem megy könnyen, de mit tudok tenni, kérem, valahogy tartsa a várakozókban a lelket…

— Értem én, értem — mondta a professzor, miközben a folyosón rohant. — Megértem a 62 éves Erzsikét, aki fáradt, elege van a 12 órásra nyúló munkanapokból, 8 óráért is kevés bérrel, a betegek folytonos méltatlankodásával… és akkor itt van még ez a furcsa béremelés is. Értem a riadt rezidenst, akinek most kell az erős szakmai háttér, ha azt akarjuk, hogy valaha is teherbíró szakorvossá nevelődjön. Értem a főigazgatót is, jó ember ő, csak iszonyú nyomásnak van kitéve, valahová neki is tovább kell adni a feszültséget, megértem. Értem B kollégát, aki kiment Svédországba. Annyit keres majd egy hónap alatt, mint nálunk havi 8 ügyelettel egy fél év alatt sem. Értem én J-t is, aki néhány hónapja állt fel, elment gyógygombázni. Persze így sem könnyebb, a második pohár sör után bevallotta, milyen rettenetesen érzi magát miatta. Olyat árul, amiben nem hisz, soha nem is hitt. De kamaszok a gyerekei, és még egyetlen évzárón, egyetlen ünnepségen sem volt ott velük. Az édesanyját úgy temette el, hogy majdnem elkésett, ügyeletből rohant a szertartásra. Ha nincs az áldott jó felesége, aki mindent intézett, még koszorút sem tudott volna vinni – de már az asszony sem bírja, válni akar…

— Értem én… értem. A beteget is, aki a gombát megveszi, és az „államilag garantált” néhány perces vizitidőből egy csomó értékes pillanatot arra fecsérel, hogy mindenféle csodaszer után kérdezősködik, ahelyett, hogy az érdemi kezeléséről beszélnénk. Értem én, értek mindent… ezt is értem itt, a szívem körül ezt az aljas, szűnni nem akaró tompa szorítást, a nehézlégzést, már a folyosón is, nem csak a lépcsőn, értem…

Orvos is, beteg is ért hát mindent.Talán velem van a baj, de én nem értek semmit. Nem értem ezt az egészet. Van még remény nemcsak érteni, de valóban megérteni egymást? Van még remény a beteg és gyógyítója közötti együttműködésre, egy igazi, összehangolt rendszerben?

Szöveg: Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter

/A képek illusztrációk: Freepik/